Darabjainkkal mindig az emberi kapcsolatokra, a problémákra, a megoldási lehetőségekre fókuszálunk – mondta Perjés János a KamaraOnline-nak. A Spirit Színház alapító igazgatója-színésze beszélt a Mengele bőröndje című új darabról és arról is, hogy olykor miért fegyelmezettebbek a gimnazisták a felnőtt nézőknél.
– A Spirit Színháznak két éve van állandó otthona. Mennyi időre tervez Budán, a Margit híd melletti játszóhellyel?
– Mindenképpen hosszú távra tervezek. Színházi otthonunkkal teljesen elégedett vagyok, azt különleges, jó helynek tartom. A Spiritet hat éve alapítottam, az első négy évben folyamatosan utaztunk, különböző befogadó helyszíneken játszottunk. Pont elég volt a vándorlásból. Úgy építem fel a színházat és a körülötte lévő központot, hogy ez ugyanolyan vállalkozás, mint bármi más, csak mi éppen színdarabokat, kulturális élményt kínálunk. Mindenben egyfajta rekreációs tevékenységet folytatunk.
– Hogyan talált rá a házra?
– Teljesen hétköznapi módon, ingatlanos hirdetés útján. Természetesen tudtam, hogy mire van szükségem, és így már „csak” figyeltem. A Spirit épülete az Árpád fejedelem útja elején nagyon jól megközelíthető helyen található. Korábban itt más „terméket” kínáltak, különböző felszereléseket kínáló üzlet volt. Szeretem, hogy itt minden természetes anyagból van, téglából, fából, míves kovácsolt vasból. Az emeleten alakítottuk ki a színházat, igazi természetes környezetben, ahol semmi sem steril.
– Magyarországon egy magánszínház mennyire tud hosszú évekre előre gondolkodni?
– Eleve hosszú távúak a célok, hiszen mire bármi beindul, az minimum egy évet elvisz. Nekünk is szükségünk volt időre, amíg megismertek minket. Több vasat tartunk a tűzben. Elindítottuk például a nyári fesztiválunkat, végigjátszottuk a nyarat. A színház mellett hétvégenként pedig testi és lelki rekreációs foglalkozásokat tartunk, ezeket szintén sokan látogatják.
– A tervezésnél jó lenne mecénásokkal is számolni.
– Az biztos! Vagy még inkább olyan szervezett forma kellene, amelyben a mecénásokat felkutatják, felkeresik, a kultúra támogatására ösztönzik őket. Mi eddig saját magunk csináltunk mindent, ez viszont olyan terület, amelyhez nem értünk igazán, ez a vállalkozásunknak egyelőre fehér foltja.
– Vannak produkciók, amelyekhez külön támogatót lehet találni?
– Előfordul ilyen, de egyáltalán nem jellemző az anyagi támogatás, sőt, ma már barter megállapodásokat is alig lehet kötni.
– Akkor miből lehet megélni? Önmagában a jegyár-bevételből biztosan nem.
– Valóban nem. A jegyár-bevétel mellett a vidéki fellépések díja jön a büdzséhez, ami nálunk komoly forrás. Nálunk száz néző tud leülni, de például Szabó Magda Az ajtó című darabját játszottuk már zsúfolt ház, 600 ember előtt vidéki művelődési házban, ahol, ha nem is a csilláron lógtak, de a lépcsőn is ültek. Természetesen mindehhez a társasági adókedvezmény (tao) ugyancsak számottevő bevételi forrás.
– Nagyon sok a produkciójuk. Vidékre célzottan mást visznek, mint amit a fővárosban játszanak?
– A vidéki értékesítéssel külön szervező csapatunk foglalkozik. Vidéken más a közönség, Budapesttől tíz kilométerre már más igényeket támasztanak a nézők.
– De ez nem jelenti azt, hogy igénytelenebbek.
– Dehogy! Azt tapasztalom, hogy sokszor nem a komoly darabokra, hanem inkább a szórakoztatóbb, egyben minőségi előadásokra vevők. Bár kivételek vannak, éppen az előbb említettem Szabó Magda művét. A művelődési házak, a néhány évvel ezelőtti tendenciával ellentétben, egyre inkább a tartalmas előadásokra szavaznak, ismét szívesen látják akár új feldolgozásban a magyar klasszikusokat.
– Mennyi munka van abban, hogy eljussanak vidékre?
– Nagyon sok, hiszen rengeteg az utazó társulat. Szerencsénkre a nagy kőszínházak vidékre legfeljebb fesztiválokra utaznak. Nekünk bevált a modell: az állandó helyünk mellett sok városban játszunk. Természetesen a vidéki szereplésnél minden produkciónál pontosan felmérjük, hogy az milyen költségekkel jár, anyagilag mikor „éri meg” utazni.
– Hány színésznek, alkotónak, dolgozónak ad munkát a Spirit?
– Összesen hetvenen-nyolcvanan vagyunk. Az alkalmazottak mellett a társulat többsége vállalkozó. A színészek egy része csak nálunk szerepel, többen viszont vendégművészek. Nagyon hűséges vagyok azokhoz, akik az elejétől fogva a partnereim voltak. A „keménymag” állandóan kap feladatokat, de szerintem ez természetes. Néhány év alatt pontosan kiderült, hogy kiknek szívügye a Spirit. Hegyi Barbara, Igó Éva például vendégként is folyamatosan szerepel nálunk, az anyaszínházi fellépéseik mellett visszajárnak hozzánk.
– Hogyan választ darabokat?
– Eleve meghatározó, hogy egy térben vagyunk a nézőkkel, akik három oldalról körbeülik a játszóteret. Ez ugyan inkább technikai kérdés, amit a választás és a rendezés során azért figyelembe kell venni. Ami a tartalmat illeti: mindig az emberi kapcsolatokra, a problémákra, a megoldási lehetőségekre fókuszálunk. Olyat állítunk a középpontba, ami bármelyikünk életében felmerülhet.
– Így akár az Önében is.
– Ahogy az enyémben is. Nyilván úgy választok darabot, hogy a téma engem is érdekel. Utána jön a piacfelmérés, megnézzük, hogy szerintünk mennyire eladható az adott produkció. Megjegyzem: ritkán van rá példa, hogy bár engem nagyon izgat egy téma, de játék közben kiderül, hogy kevesebben kíváncsiak rá. Ilyenkor levonom a tanulságot.
– Indulásuktól fogva fontosnak tartották a mentális és fizikai erőszak elleni küzdelmet. Nagyon gyorsan reagáltak a színházon belüli erőszak problémájára.
– Igen. A színház világát felkavaró coming out eseményekhez kapcsolódva egy hollywoodi történet színpadra állításával jelentkezünk november 28-án. Erről beszélni kell, ezzel szembe kell nézni, ahogy szembe kell nézni a családi, a párkapcsolatokon belüli elfojtott problémákkal, agresszióval, tragédiákkal. Ebben a sorozatunkban az előadások után beszélgetünk a témáról, igyekszünk utat mutatni, segítséget nyújtani azoknak, akik ezt igénylik.
– Nem tartja rizikós vállalkozásnak a színházon belüli visszaéléseket éppen egy színházban kibeszélni?
– Egyáltalán nem tartom annak! Semmilyen problémáról nem lehet kockázatos beszélni. Éppen hogy beszélni kell róla! Mint ahogy nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy ma már az internet rengeteg veszélyt is hordoz. Hihetetlen, hogy milyen rombolásokat lehet elkövetni névtelenül, aljas módon, etikátlanul!
– Kikből áll a Spirit törzsközönsége?
– Aki egyszer eljött hozzánk, az visszajár, megszeret és elismer minket. A harmincas és ötvenes korosztályt talán mégis kiemelhetném. Hiány inkább a fiatalokból és a 30-40 közöttiekből van.
– A fiatalokat be lehet csábítani a színházba?
– Úgy gondolom, hogy igen. Van még néhány „elvetemült” gimnázium, amelyik szervezetten hozza a diákjait. Jöttek például a határokat nagyon feszegető, kimondottan szexista CLOSER című darabunkon gimnazisták, és nagyon éretten viselkedtek, kicsit talán fegyelmezettebben, mint olykor a felnőttek. Úgy látom, inkább azzal van baj, hogy elkopott a színházban viselkedés kultúrája. Mit kezdjek például azokkal, akik bundában ülnek be a nézőtérre, esznek, nejlon zacskóval zörögnek? Ők azok, akik a pénzükért minél többet követelnek, miközben a színészt, a színházat nem tisztelik meg. Igaz, ők nem csak a színházban ilyenek.
– Ön a színpadról is sokat látja a közönséget, hiszen sokat játszik. Néha nem érzi, hogy túl sokat?
– Sok darabban játszom, de szükségem van rá, mert különben csak az igazgatói munkával kapcsolatos feladatok maradnának. Viszont csak olyat játszom, amivel a saját mondanivalómat közölhetem. Darab számra egyébként nem sokat, havonta úgy tíz estét töltök színpadon. Most nagy munkában vagyunk, Gyurkovics Tamás: Mengele bőröndje című darabjának premierje előtt állunk.
– Kicsit csúsznak, hiszen a novemberre tervezett bemutató decemberre került.
– Ez egy monodráma, amelyet nekem írtak át. Az 500 oldalas könyv áprilisban jelent meg, a próbák alatt folyamatosan módosul a szöveg. Azért csúsztattam a bemutatót decemberre, mert tökéletesen kész anyaggal akarok a nézők elé lépni, több dramaturgiai és színészi munka van ugyanis vele, mint ahogy azt elképzeltük a kezdetekkor.
– Hogyan talált a műre?
– Mindig érdekelt, hogy meddig lehet elmenni magában a bűnben, és az, hogy az ember hogyan tágítja ki a saját határait. Azt mondják, a sorozatgyilkos nagyon nehezen követi el az első szörnyű bűntettet, aztán a többi már szinte magától megy. Az auschwitzi haláltábor rettegett orvosának, Josef Mengelének a története bizonyos szempontból hasonló história. A darabot korszerűnek tartom, mert bőségesen találunk a mai világban példát arra, hogy mi történhet, mi történik, ha valakinek korlátlan hatalmat adunk a kezébe. Ez a darab a korlátlan hatalom bitorlása ellen is szól, hiszen azzal általában visszaélnek, sokszor bűnt követnek el. Azt játszom el, ahogy Mengele eljutott a sorozatgyilkosságig. Azt a dermesztő hitet próbálom megmutatni, amivel kizárta a külvilágot és saját rögeszméjének élt. Nagyon sokan vannak ma is kontroll nélkül, és nem mutatnak nekik tükröt, hogy szembesítsék magukat a tetteikkel.
– Magyarországon mégis tud népmesei hős lenni egy bűnöző. Szinte szurkolnak a Robin Hoodoknak…
– Ugyanez igaz a színház világára. Például börtönbüntetésre ítélnek egy színészt azért, mert bedrogozva elütött valakit. Mégis ott áll mögötte az egész szakma, és nagyobb sztár lesz, mint amilyen előtte volt. Egy másikról viszont kitalálnak valamit, és egy pillanat alatt lesöprik. Hogy van ez?!
– A szakma állít Önnek tükröt?
– A szakma nem érdekel, nem is tudom, hogy mit nevezünk ma igazán szakmának. Arra viszont figyelek, hogy jönnek kollégák, színészek, igazgatók. Látom, hogy számon tartanak minket. És az kimondottan érdekelt, hogy Hegyi Barbara nálunk játszva kapta meg a Psota Irén Díjat. Ahogy azt szintén fontosnak tartom, hogy a produkcióinkkal kapcsolatban milyen visszajelzéseket kapok.
– Nem hiányozik az életéből a tévéfilm, a filmezés, a könyvírás?
– Könyvet írni nagyon szeretek, és írok is majd megint, ám a mostani feladatok nagyon lekötnek. Filmezni is nagyon szeretnék, az hiányzik a mostani életemből. A Spirit Színház óriási feladat, de amikor minden zökkenő mentesen megy majd a maga útján, átlépek néhány egyébként ma is nyitva álló kapun.
Szerdahelyi Csaba
A vezető fotón Perjés Jánossal Hegyi Barbara, Nagyváradi Erzsébet és Igó Éva
(Fotók: Spirit Színház)
