Azért megy színházba a fásult ember, mert szeretne ismét örülni az életének – mondta Puskás Tamás a KamaraOnline-nak adott interjúban. A Centrál Színház igazgatója beszélt a privatizációs tárgyalásokról és arról is, hogyan lehet jegyet venni a My Fair Ladyre.
– Mielőtt indultam volna Önhöz a beszélgetésre, megnéztem az interneten, hogy mikorra lehet jegyet kapni. Hetekre előre teltházas a színházuk. Ennél jobb hírrel nem is szolgálhatnék. A nézőnek viszont ez nem annyira jó hír. A néző legyen kitartó és próbálkozzon, ha jegyet akar venni?
– Ez valóban határozottan jó hír, és a néző se keseredjen el, bár mostanában szemfüles kell legyen és korán kelő!
– Sok néző sok pénzt hoz. A kultúra világában sok mindenhez köze van a pénznek, még ha ezt néhányan szégyellik is bevallani.
– A pénz emberi találmány, arra jó, hogy a maga elvont módján egyszerűen juttassa kifejezésre mindazt, amit az emberek csak bonyolultan tehetnének meg. Egyáltalán nem szégyen, ha pénzben is kifejezhető módon értékelik egy színház tevékenységét. Az ember közösségben, a közösség törvényei és elvárásai szerint él, a pénz pedig a visszaigazolás egyik eszköze arra, hogy valamit jól vagy rosszul csinálunk. A mi munkánk visszaigazolása, hogy megveszik a jegyeinket. Van olyan színház, amely alapvetően nem a nézők öröméből él, hanem állami támogatásból tartja fenn magát, azonban én jobban szeretem, ha a nézőink igazolják vissza, hogy amit gondoltunk, azt helyesen gondoltuk, amit nyújtunk, az a kedvére van. Gyakran éri vád a sikeres színházakat: a nézők uszályába keveredtetek! A nézőknek ezt a megvetését egyébként nem nagyon értem! Mert kinek másnak csinálnánk színházat, ha nem nekik! Mindenkinek a saját közönségét kell megtalálnia.
– Gondolom, folyamatosan formálódik a Vidám Színpad utáni új közönségük.
– Nagyon sokat tettünk azért, hogy formálódjon. Sokat dolgoztunk azért, hogy egyre szélesebb legyen a törzsközönségünk, hogy egyre inkább olyan közönségünk legyen, amelyik szívesen hallgatja éppen azt, amit mondani akarunk. Egy színház helye a városban, a múltja és mérete, mind-mind meghatározza, hogy milyen lehet a színház. A Révay utcában, az egykori Vidám Színpad termében, egy 430 fős nagyteremben bizonyos dolgokat lehet és kell is csinálni, bizonyos dolgokat viszont nem lehet. Vannak darabok, amelyeket kifejezetten kedvelek, de eszem ágában sincs itt bemutatni azokat, mert biztos vagyok benne, ha mindent meg is tennék a sikerért, mégsem aratnának sikert, megbuknának. A bukásnak több fajtája létezik, de azt mindenképpen annak tekintem, ha valamibe pénzt fektetünk, és a produkció nem hozza vissza. Igyekszünk úgy alakítani a repertoárunkat, hogy egyre inkább a miránk kiváncsi emberek sokasága járhasson hozzánk. A Nem félünk a farkastól tavaly márciusi bemutatója Básti Juli és Rudolf Péter főszereplésével jó példa erre. Négy évvel ezelőtt még fel sem merülhetett volna, hogy megpróbáljam műsorra tűzni.
– Mi történt négy év alatt?
– Felnőttünk, egyelőre idáig jutottunk. Megvan a közönségünknek az az izmos része, akik most már a komoly darabok iránt is érdeklődnek. Vitorlás példával élve, a svertes hajó, például a Kalóz, rögtön büntet, ha az ember rosszul navigál: ha rosszul állítja a vitorlát, rosszul kormányoz azonnal fölborul, szemben a tőkesúlyos hajókkal. Mi is ilyen svertes hajó vagyunk, minket is azonnal büntet a közönség, ha rosszul határozunk. Ezért sokat töprengünk azon, hogy mi legyen, mi a helyes. Vannak olyan színdarabok, amelyek mellett azért nem döntünk, mert úgy érezzük, hogy azokat nem nekünk kell műsorra tűznünk. Bár mi is szeretjük ezeket, nálunk nem érdemes próbálkozni velük, nem érdemes értük versenybe szállnunk. Például nagyon kedvelem Csehov darabjait, mégsem mutatjuk be őket. Egyedi utat járunk, más nemes feladatokat végzünk.
– Ha valamit nagyon szeret, egy másik színházban módjában állna megrendezni.
– Az elmúlt évben négy darabot rendeztem itt, a Centrálban, ez éppen elég munkát adott. Hogy miért nem szaladgálok össze-vissza? Ennek alapvető oka, hogy nekem itt van munkám, sok is. Ha nem hívok vendégeket, hogy vendégeskedhetnék máshol? Meg aztán más az elgondolásom, az ars poeticám. A színházi törekvésemet más jellemzi, mint a budapesti színházcsinálókét általában. Kevésbé akarok didaktikus lenni. Sokkal inkább szerelembe akarom ejteni a nézőt a történeteimmel. És ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy ócskaságokkal tömöm a fejüket!
– Ebben az internetes, kütyüs, kereskedelmi tévés, bulvárosodó világban egyfajta csoda, hogy a magyar színház újabb virágkorát éli.
– Csoda?
– Szerintem igen.
– A színház a csoda. A színház utolérhetetlen. Persze előbb mondjuk el, hogy az elmúlt 2500 évben, amelynek a színháztörténetét a görögöktől kezdve ismerjük, óriási lukak vannak. A görögök után az ókori Rómában még virágzott a színházi élet, de utána majdnem másfél évezredig hatalmas csend és űr következett. Majd jött egy újabb virágkor, először Shakespeare-ékkel – harminc évnyi őrületes virágzás, de azt követően legalább negyven évig ott nem volt színház. Újra és újra vággyal telítődő dolog, hogy élő, megfogható, hús-vér, mondatokat formáló embereket láthatunk cselekedni, akárcsak önmagunkat. Ez utolérhetetlen! A film, akármennyire is hihetetlen dolgokra képes ma már a technika, éppen azért, mert egy kétdimenziós vásznon nézzük, sosem ajándékoz meg színházi élménnyel. Nem féltem a színházat. Ma ott tartunk, hogy az ember sokkal több időt tölt képernyők előtt, mint alvással, nyolc óránál is többet meredünk a tévére. De azt gondolom, kiolthatatlan az elemi vágy, hogy „élőben” nézzük a másikat: ő mit és hogyan csinál. Kultúránként nagyon másra és másra használják a színházat. Másra használja egy japán, mint egy holland. A japánnak hagyomány és szent, egy hollandnak kifejezetten intellektuális kaland a színház, s ha nem azt kapja, nem is érdekli. Londonban pedig megint teljesen másra használják a színházat.
– És itthon?
– Magyarországon 1989 közeledtével óriási jelentősége volt a színháznak, mert a változás szelét hozta. Leginkább ott lehetett megélni közösen, hogy mindjárt jön valami jó. Nagyon erős volt a politikai szerepe. A Katona József Színház (Puskás Tamás 1982-ben alapító tag volt – Sz. Cs.) a mai napig úgy vallja, hogy ez az egyik legfontosabb feladata a közéleti szerep, ezt is hímzi a zászlajára.
– Kicsit a Vígszínház is ilyen.
– Nem is kicsit! Eszenyi Enikő elgondolása szerint, épp a Katona példájából kiindulva, a színháznak ilyennek kell lennie. Hogy igaza van vagy nincs, azt a néző majd visszaigazolja, vagy már igazolja is. Úgy érzem, az utóbbi években itthon is módosult a szokás, amire a színházat használjuk. A nyolcvanas években a Madách Színház és az egykori Madách Kamara is (a mai Örkény Színház) mást kínált, mint amit ma. A szórakoztatást valamiért lenézően, szitokszóként szokták használni. Az élet nehéz, az emberek belefásulnak, vissza kell adni nekik a hitet, hogy a fárasztó küzdelem mégiscsak szép és az övék. Tele kell őket tölteni érzésekkel, menjenek úgy ki a színházból, hogy jobban szeretnek élni, mint amikor bejöttek. Szerintem nagyon is méltó foglalatosság szórakoztatni, örömet adni az embereknek. A katarzis, a megtisztulás érzése is pont ezt teszi, feltölt hittel és érzéssel. Akik ezt jól csinálják – és mi jól csináljuk –, azok ennek visszaigazolását pénzben kifejezhető sikerben is élvezhetik.
– Tényleg rengeteget ülünk tévé előtt, de nézhetünk például a kulturális csatornán operákat, színdarabokat is. Fontosnak tartja, hogy a Centrál előadásait az M4-en is meg lehessen nézni?
– Kerestek már ezzel kapcsolatban, de nem vágyom rá. Azokat az előadásokat, amelyeket most játszunk, nagy butaság lenne a tévében is leadni. Nagyon fontos az itt és most pillanatának érzése is. Itt van előttem a színész, akár megtapinthatom, és ez a színész azzal a veszéllyel játszik, hogy ha valamit elront, leesik a kötélről. Itt nem lehet újra forgatni a jelenetet, a megismételhetetlenség vonzza a nézőt. Az előadást természetesen lehet rögzíteni, le lehet később vetíteni, de pont ez fog hiányozni, ezt már nem kapja meg a néző. Egy előadásról nem derülhet ki másnap, hogy remek, annak aznap este kell lenyűgöznie.
– A Centrál Színháznak évente már több mint százezer nézője van. Ez a határ, vagy van még mit feszegetni?
– Százezernél jóval több nézőnk van. Tavaly szeptember óta a havi 25–26 nagyszínházi előadással szemben 32-36 előadást tűztünk ki. Ez szinte hihetetlen, de 40 százalékos növekedés egyetlen éven belül! Idén 120 ezer helyett 160 ezer nézőnk lesz.
– Mindez bizonyítja, hogy gazdasági vállalkozásként is jó üzlet a Centrál Színház.
– Feltétlenül erre gondoltam, amikor belevágtam. Két dolgot gyorsan szögezzünk le! Az egyik: a Centrál pillanatnyilag nem privátszínház. A fővárossal négy éve folynak tárgyalások, és remélem, hogy sikeresen zárulnak majd. A másik: bár a színház ma száz százalékos fővárosi tulajdon, a mára elért siker az elvégzett munkán túl alapvetően annak köszönhető hogy 13 éve tőkét hoztam az akkori Vidám Színpadra. A főváros akkor, eme lerobbant intézményének a rezsiköltségre elegendő támogatást sem adott. Annyit aztán meg végképp nem adott, amiből új repertoárt lehetett volna építeni. Az öt, saját tulajdonomban lévő produkcióm nélkül a máig tartó, felfelé ívelő folyamat soha nem indult volna el. Bár a Centrál még nem magánszínház, a cég még nem magáncég, hanem a főváros száz százalékos tulajdona, amennyiben sikerülne a magánosítás, annyi történne, hogy a feje tetejéről a lábára állítanánk a színházat.
– Mitől ennyire nehézkes a tárgyalás a fővárossal?
– Nehézkes, de semmiképpen nem rosszindulatú. Két probléma adódott, az egyiket sikerült megoldani. Olyan cég eladásáról van szó, amelyből nonprofit kft. lévén nem lehet kivenni hasznot. Kérdezem: ki az az őrült tőkés, aki pénzt tesz egy vállalkozásba, ahonnan nem tudja kivenni azt?!
– Mi a reális ár?
– Ha kiírják a pályázatot, majd kiderül.
– És kiírják?
– Ez a főváros dolga. A másik probléma abból adódott, hogy a főváros hatalmas intézmény, ahol hiába gondolják egyesek, hogy helyes lenne a privatizáció, amely akár példaként is szolgálhatna, ha hiányzik a személyes érdek. Ha almát akarok vásárolni, találok almaárust. Előbb-utóbb létrejön az üzlet, mert én éhes vagyok, az eladó pedig pénzt akar kapni. Nekem erős vágyam, hogy színházat vegyek, a főváros ezt helyesnek is tartja, de a személyes vágy az ő részükről hiányzik.
– Lehet, majd azt mondják, ez olyan sikeres vállalkozás, hogy nem is adják el.
– Nem hiszem. A fővárosnak a színház közvetlenül ugyanis nem hoz hasznot. Úgy viszont már hozna, hogy nem kell pénzt beletennie az üzemeltetésbe. A színházaknak ma három lába van: a nézők befizetése, a tao és az állami támogatás. A főváros ma már lényegében csak az állami támogatást osztja szét. Igaz, színházi felújításokra tavaly 1,2 milliárd forintot költött, azonban megjegyzem, ebből mi egy fillért sem kaptunk.
– Önben mindig volt vállalkozói kedv? Ez nem plusz teher? Hiszen bőven van tennivalója színészként, rendezőként.
– Számomra ebben nincs semmi terhes. Boldogan mondhatom: úgy élek, hogy nem csinálok semmit, ami terhemre van. Minden reggel elmegyek edzeni, futok, gyúrok, azt is örömmel, nem esik terhemre, sőt, nagyon rossz lenne a napom nélküle. Előadásokat rendezek, amely munkának megvan a maga feszültsége, néha pokoli nehéz csinálni, olykor pokolba kívánom, de mégis nagyon szeretem. Játszani is szeretek, a színházigazgatás pedig határozottan a kedvemre való.
– Marad ideje a családra?
– Rengeteg időm marad rájuk! Nagyon szeretem őket, és nagyon jól esik velük lenni. Két fiam van, pontosabban három, a feleségem fia az előző házasságából már 34 éves. A nagyobbik, a 20 éves fiam Londonban tanul, de minden este beszélünk félórát a Facebookon.
– Jár a fia színházba Londonban?
– Nincs pénze rá, hogy járjon, ezért, ha kint vagyok, én viszem el. Én viszont nagyon sokat vagyok Londonban, mert tavasszal és ősszel mindig megnézek 5-6 előadást is. A londoni színház számomra a legközelebbi rokon. Közelebb áll a mi színházunk igyekezetéhez, mint mondjuk, a hozzánk térben legközelebb található teátrumoké. Sokkal könnyebben hozok Londonból rendezőt, minthogy megfelelő magyart találjak.
– Elnézést, eltereltem a figyelmét a másik fiáról.
– Ő 18 éves, Budapesten tanul a Waldorf Iskolában, utolsó éves. Most éppen az új színi előadásukat játszották hat estén át, ő a főszereplő. Természetesen mindkét fiam fertőzött a színház világától, ezzel akarnak foglalkozni. Nem csoda, hiszen kora gyerekkoruktól azt látják, hogy a szüleik nagyon érdekes dolgokban vesznek részt. Úgy látják, ha valaki ezt jól csinálja, az nem csak napi örömöt tud adni, hanem megbecsülést is kap. Úgy látom, olyan világban élünk, amikor előbb-utóbb visszaszorulunk a családi otthon falai közé. Persze próbálunk tenni azért, hogy az egyéb kapcsolatainkat is ápoljuk, de a hatvanadik évemhez közeledve nincs már az a zsizsegés, ami a húszas-harmincas éveimet jellemezte. A család és a munkahely kitölti a napot, a valamikori baráti kör zsugorodik. Nekem a család nagyon sokat ad, síelni járunk, koncertekre, moziba megyünk. Ha lehet, elcsalom őket az esti kutyasétáltatásra, mert nagy élmény közben beszélgetni – kár, hogy ezt gyakran visszautasítják.
– Kanyarodjunk vissza a beszélgetésünk elejére! Mivel tudja kecsegtetni azokat, akik megnéznék a My Fair Ladyt? Már a Facebookon is legendák keringenek arról, hogy hónapokra előre nem lehet jegyet venni.
– Először is azzal, hogy a Centrál Színház történetében először, minden hónapban pontosan annyi My Fair Lady előadást tűzünk ki, amennyi csak kitűzhető. Vagyis ha Tompos Kátya és Alföldi Róbert egyéb elfoglaltsága megengedi, akkor akár 10 előadást is. Márciusban tíz és áprilisban is tíz előadást tartunk. A Házassági leckék középhaladóknak című darabunk Kováts Patríciával, Balsai Mónival, Stohl Andrással és Schmied Zoltánnal szintén „hisztérikus” siker, ennek is „kellene a plusz hely”, de a My Fair Lady most elsőbbséget élvez. Február elejéig 27-szer ment, nyárig pedig biztosan lesz még negyven előadás. A csoportos foglalásokat kénytelenek vagyunk már novemberre időzíteni. Mivel havonta mégiscsak közel ötezer embernek már sikerült rá jegyet venni, azért ez bizonyítja, hogy lehet jegyet venni rá, bár elismerem, nem könnyen. Eddig négyszer volt jegyelővétel, és mind a négyszer összeomlott az online jegyrendszer, akkora volt a roham. Múltkor a pénztárunknál a jegyelővételi napon teával és pogácsával vártuk a nézőket, üres kézzel senki sem távozott.
Szerdahelyi Csaba
Fotók: Centrál Színház és KamaraOnline
