Miért ne mehetnének nyugdíjba a férfiak a nőkhöz hasonlóan, ha ledolgoztak negyven évet? Választ inkább arra kellene találni, hogy húsz-harminc év múlva egyáltalán mennyi nyugdíjat lehet majd fizetni – akár ötven év szolgálati viszony után.
Ne menjünk bele a vitába, hogy többet ér-e negyven, nőként ledolgozott év, mint ugyanennyi idő, csak férfiként. Ne menjünk bele, mert belegabalyodnánk, eljutnánk egészen odáig, hogy mennyivel nagyobb a nők terhelése a család miatt (gyereknevelés, férjetetés), más a stressz-tűrőképesség, más az egészségi kopás stb., stb., stb.
Kivételek mindig lennének (szinglik, gyermek nélküli anyák), s ha nagyon akarnák, a férfiak is felsorolhatnának ezt + azt, de minek, kivételek náluk is lennének.
A kérdés nem ez, amikor napok óta forr a levegő, hogy negyven év munkaviszony után a férfiak is nyugdíjba vonulhatnának, akárcsak a nők. A kérdés az alapokról szól, a nyugdíjpillérekről, amelyek évek óta a megrendülés állapota felé mutatnak. A legegyszerűbb kérdésről van szó: néhány évtized múlva mennyi pénz lesz a nyugdíjkasszában? Az idősödő magyar társadalomban a hetven-nyolcvan évesek milliói miből (kiből) élnek majd meg?
A kérdés az, hogy az unalomig emlegetett öngondoskodás nélkül (amelyre a mai jövedelmek mellett tömegeknek nem futja) eltarthatjuk-e magunkat, nyugdíjas szüleinket, rokonainkat.
Kétségtelen, hogy a férfiak negyven munkaéves kérdése rontana a helyzeten, hiszen néhány tízezerrel megint kevesebb lenne a nyugdíjkasszába befizetők száma, vagyis arányosan kevesebbet lehetne költeni a nyugdíjakra. De ettől fejre állhatna az egész rendszer? Hiszen ha húsz év múlva 800 ezren eleve egy fillér nyugdíjra sem lennének jogosultak, mit ronthat a helyzeten a negyven munkaévesek mostani átlépése a nem fizetők közül a másik táborba?
A képlet viszonylag egyszerű: egyre több az idős ember, fogy a magyar (azt vizionálják, hogy ötven év múlva 8 millióan maradunk), világtendencia, hogy kitolják a nyugdíj korhatárt, mivel tovább élünk. Vagyis: sokan negyven év után is szívesen dolgoznak, s ha értelmes munkát végeznek, amit rendesen megfizetnek, a többség nem a nyugdíjas éveire készül. Főleg azért nem, mert a munkabér ma sokkal biztosabb megélhetési forrás, mint a kiszámíthatóan alacsonyabb nyugdíj.
Ehhez természetesen munka(hely) kell, normális fizetés. Az országnak pedig folyamatos gazdasági fejlődés. Érthető az is, ha néhány évtized melóval a hátunk mögött, meg akarunk pihenni. Ha azt halljuk, hogy nem 65, hanem majd 68, 70 éves korban mehetünk nyugdíjba, automatikusan kinyílik a bicska a zsebünkben, ennél nagyobb igazságtalanságot el sem tudunk képzelni! De a mai gazdasági helyzetben egyre kevesebben várják, hogy nyugdíjasok legyenek, mert egyszerűen félnek a megélhetéstől, a drasztikusan csökkenő jövedelmektől.
Akkor miért nem ez a fő gond? Miért kell vészharangot kongatni, hogy negyven év munka után a férfiak majd biztosan mind kiszállnak a versenyből? Miért nem lehet megadni ennek a korosztálynak is a választás lehetőségét? Biztos vagyok benne, hogy amíg van munka, addig a döntő többség az ilyen-olyan fizetést választja inkább a nyödgíj helyett.
Ha egy férfi negyven évet dolgozott, nyugodtan kezdje meg a pihenést (akárcsak a nők) – ha úgy gondolja. Én így gondolom.
Szerdahelyi Csaba
(Ha Önnek más a véleménye, írja meg nekünk: szerkesztoség@kamaraonline.hu.)
