KamaraOnline

Nagyon ragaszkodom a független, kortárs kifejezési formához – mondja Hód Adrienn a KamaraOnline-nak adott interjúban. A Hodworks kortárstánc társulat vezetője ezekben a napokban a Radnóti Színházban is dolgozik. Shakespeare színművében, a Téli regében az Idő is az ő koreográfiája alapján mozog. A Radnótiban ez az első munkája.

– Mennyit és min gondolkodott, amikor Valló Péter rendező felkérte, hogy legyen a Téli rege koreográfusa?

– Kértem egy kis gondolkodási időt, Péter telefonhívására nem mondtam kapásból igent, noha a munka érdekelt. Régen terveztem, hogy színházi előadásban is részt vegyek. Voltak korábban pici tapasztalások, de évek óta érlelődött bennem, hogy izgalmas lenne egy nagyobb produkció. Kíváncsi voltam magamra: hogyan tudom a tudást és formanyelvet továbbvinni, alakítani a színészekkel, olyan emberekkel, akik a táncosokkal ellentétben alapvetően nem a testükkel kommunikálnak.

– Érdekes lehet a klasszikus Shakespeare és a mai kortárs művészet egymásra találása.

– Amikor leültem beszélgetni Péterrel, megkérdeztem, hogy miért épp engem hívott, hiszen ilyen helyzetben még nem dolgoztam. Elmondta, hogy már rengeteg Shakespeare-t rendezett, tudja, hogyan kell Shakespeare-t rendezni, de most másként szeretné csinálni. A darabon belül sok a különböző kapcsolódásokból születő pozitív-negatív érzelmi helyzet. Ezek nem csak a szöveg által vannak megjelenítve, hanem Péter azt szeretné, hogy ezek valahogy felnagyítódjanak és olyan formanyelvbe keveredjenek, ahol az érzelmi töltet több lesz annál, mint ami egy egyszerű, statikus helyzetben megtörténik. Péter azt mondta, hogy amennyire a munkáimat ismeri, ennek megteremtésére kiválóan alkalmas vagyok, mert bátran belemegyek túlzásokba és keményebb érzelmi helyzetekbe. Emlékszem, azt is mondta, hogy szeretné, ha ezek az érzések, amennyire drámaiak és erősek a darabon belül, látványban a fizikalitáson keresztül is ugyanazt az érzetet keltsék.

–  És ilyenkor mit tesz Hód Adrienn? Előveszi a színművet, elolvassa, gondolkodik, és… Bár Szabó T. Anna fordításában nem olvastam a Téli regét, de azt mondtam: ez nem egyszerű feladat.

– Leültem, elolvastam, és azt mondtam, hogy nem egyszerű feladat. Megnéztem Valló Péter pár új munkáját, hogy lássam, mihez képest kapcsolódom valami újhoz. Az előkészületek alatt jó néhányszor leültünk, így kezdődött a közös gondolkodás. Péternek nagyon határozott elképzelései voltak arról, hogy mikor, melyik pontban legyenek a többlet érzések, látomások, elképzelések. Onnantól kezdve lényegében otthon, egyedül kezdtem keresni azt, hogy milyen eszközökkel tudom mindezt létrehozni. Azt gondoltam, hogy az egyik oldalon lehetne egy nagyon valósághű fizikum. Például elkezdtem nézni igazi verekedéseket, amikor nem profi harcosok ütik a másikat, hanem hétköznapi emberek csapnak össze. Ami sokkal rosszabb. Sokkal durvább. Néztem, milyen a helyzet, amikor két ember egymásnak megy, hogyan szabadul el az indulatuk. A valós fizikum ábrázolása mellett a másik oldalon arra gondoltam, hogy elemelem az egészet. Ez úgy jelenik meg, hogy elindul a valóság, majd van egy váltás, amit én költői képnek, képzőművészetnek nevezek. Lassú, szimbolikus mozgás, ami valamilyen érzést ad, de nem történik meg konkrétan, hanem egy érzékibb, lassúbb képi transzformációba megy át, ami utána visszatér a valóságba. Ezt a két elemet használom.

– Most, amikor beszélgetünk, még két hét van a bemutatóig.

– Először Péter dolgozott a színpadon, aztán közösen, párhuzamosan dolgoztunk, majd volt egy hét, amikor a párhuzamosság egymásra rakódott, s ma este lesz, amikor egyben látunk mindent. Most látom meg, hogy hol lehet finomítani a részleteken.

– Gondolom, a bemutatón nem teljesen az lesz, ami ma.

– Ez biztos. Más az, amikor valamit töredezve csinál az ember, és más, amikor egyben látja a folyamatot. Az elején nyilván sok minden akadozik, formálódik, újraindul – rengeteg a bukkanó. Kíváncsi vagyok, hogy amit részletekben már összeraktunk, egészében mit mutat, s majd az kerül a néző elé.

– Ebben a darabban, a színészekkel ellentétben, van módja improvizálásra? Vagy nagyon kötött a forma? Jól érzi magát a kötöttségben?

– Abban érzem jól magam, amiben kell. Az ismerőseim azt mondják, hogy nagyon nagy az alkalmazkodó képességem. Amikor valakivel dolgozom, s most ezt Valló Péterrel teszem, nekem alapvetően az a fontos, hogy ahhoz adjak pluszt, amit a produkció vezetője szeretne. Élvezem, hogy egy az egyben most nincs rajtam az a felelősség, mint amikor saját produkciót viszek a társulatommal, ahol rengeteg a gond a fizetésekkel, turnészervezéssel, támogatásokkal, a mi lesz velünk kérdésével. Most ez mind nincs! Ehhez képest ez felüdítő állapot, egy nagy szerkezet fogaskereke vagyok. Nagyon hálás vagyok, hogy részese lehetek ilyen alkalmaknak is.

– Önnek mit jelent 2017-ben a Téli rege?

– Azt, hogy mennyire nehéz a pillanatban benne lenni, résen lenni, rálátni a helyzetre, jól dönteni. Értem persze, hogy a király valósága paranoid állapot, tök mást képzel el, mint ami van. A körülötte lévő emberek hiába hajtogatják, hogy nincs igazad, nincs igazad!, akkor is önfejűen folytatja, amit elképzelt. Én hiszek a barátaimnak, ha azt látják rajtam, valami gond van, elvárom, hogy elmondják nekem. Fontos, hogy a számomra fontos emberek visszajelezzenek, mert azon komolyan elgondolkodom. Egy közösségben vagyunk, ahol jó meghallgatni és meghallani a másikat. Az idő fenyegető tényező, ami az elmúlás felé visz, vagy mint végtelen szabadság élem meg? Mi az, ami még időben megtörténtté tud válni, mi az, amiről már lecsúsztam. Van-e ilyen? Hogyan élem meg az idő múlását?

– Ugye, nem kell minden darabban a mai Magyarországra vonatkozó áthallásokat keresni? Jobb rábízni a nézőre, hogy mit hall.

– A rendezés fókuszán múlik minden, hogy az merre irányítja a figyelmet. A Téli regében az egyik főszerepet az Idő játssza (Bálint András). Szoktam azon gondolkodni, hogy a sorsomat mennyire tudom én meghatározni, mennyire szólhatok bele az alakulásába. Sokszor nem tudom eldönteni, hogy ami felém jön, az micsoda? Honnan jön, mi mozgatja? Vagy az egész csak egy véletlen? Mi az, ami a karmámban, genetikámban eleve megvan írva, mi az, ami segíteni fog vagy gátol – és én nem tudok tenni ellene. Mi az erősebb, az akaratlagos vagy a nem akaratlagos tényező? Hogyan áll össze ezeknek az aránya? A Téli regében is vannak tudatos döntések, amelyek után egy csomó pillanat a szerencsére van bízva.

– Az Időt is kellett koreografálnia?

– Az Idő láthatatlan, nem tudjuk, mikor jelenik meg a színpadon, miközben bármikor, bárhol ott lehet, és egyébként mindig velünk is van.

– Beszéljünk a több felelősséggel járó munkájáról! Felüdülés után merüljünk el a Hodworksben, amely idén tíz éves lesz. Állandóan azt hallom, hogy a kortárstáncnak külföldön nagyobb a sikere, mint idehaza.

– Ezt nem mondanám. Az biztos, hogy az egészséges fennmaradáshoz a magyar piac nem elég. Nagyon Budapestre koncentrálódott a kortárstánc, viszont nincs elég befogadó hely és néző. Nincs úgy felépítve a kortárstánc, hogy közkedvelt műfajként ismerjék, s emiatt rendszeresen, sok előadást lehessen tartani. A vidék teljesen be van halva. Bár Szegeden, Veszprémben, Győrben rendeznek táncfesztivált, de ez nagyon kevés.

– Ezen a helyzeten nem lehet változtatni?

– Arra emlékszem, hogy anno, a kormányváltáskor a független társulatoknak juttatott támogatást a felére csapták. Szakmai fórumokon ugyanakkor elhangzott, hogy a vidéki kőszínházak kapnak majd több pénzt, aztán ezek befogadnak kortárs produkciókat is, és a megszületett darabokat repertoár szinten játsszák. Ez volt az ígéret, amiből én semmit sem látok megvalósulni. Nekem, alkotóként mindegy, hogy a MU Színházba, a Jurányiba, az Átriumba vagy a Trafóba készítem a produkciómat. Én embereknek készítem a darabokat, nem színházaknak. Ez a vidéki forma is megfelelt volna, ha működtetnék, de nem működtetik. Mi projekt alapon dolgozunk, érdekünk, hogy minél több előadást tartsunk, de ez külföldi fellépések nélkül nem megy.

– Hány előadásuk van itthon és külföldön?

– Magyarországon évente 12-13- szor lépünk fel, külföldön ennél kicsit többször, 15-20 alkalommal. 

– Ezért kénytelenek több lábon állni? Ön is dolgozik filmekben, reklámfilmekben, klipekben, divatbemutatókon, workshopokat is tart.

– Amikor kijöttem az iskolából, már láttam, hogy az állami támogatás kiszámíthattalan és nem biztos, és a piaci viszonyok határozzák majd meg, hogy kortárs alkotóként mennyire tudok fent maradni. Emellett láttam azokat az alkotókat, akik korábban nem fogtak másba, és csak a független színházba, táncba raktak mindent, hogy hogyan zuhantak össze, és ma komoly megélhetési gondokkal küzdenek. A kortárstánc mellett szeretek más stílusokat kipróbálni, más helyzetekbe belemenni. Legutóbb dolgoztam egy filmben, amelyben az ötvenes évek sztriptíz táncjeleneteit koreografáltam. Iszonyatosan élveztem! Az interneten kutattam, hogy az ötvenes években, hogyan is nézett ez ki. Bele kellett állni a korhű jellegbe, izgalmas tanulás volt. A reklámfilmezés tök szerencsén múlott, kiválasztott egy spanyol rendező, aki azóta is többször hívott. Ajánlottak neki három magyar koreográfust, s bár nekem nem volt semmi referenciám a reklám szakmából, valamiért mégis mellettem döntött.

– Nyilván másféle tanulást igényelt Nemes Jeles László Oscar-díjas filmje, a Saul fia, amelyben szintén dolgozott.

– Ott józan paraszti ésszel kezdtem el gondolkodni azon, hogy ilyen pokoli környezetben és helyzetben hogyan mozgatsz embereket. Emellet képi anyagokból készültem fel.

– Lehet, hogy a nagy szerelem, a kortárstánc mellett a többi irány erősödik majd az életében?

– Nem mondanám. Nagyon ragaszkodom a független, kortárs kifejezési formához. Az viszont igaz, hogy miáltal több minden bekerült a munkák közé, egy idő után kérdéses lesz, hogy mennyit vállalok vagy éppen nem vállalok, miből vállalok többet, miből kevesebbet. Most jól bevállaltam magam! Február közepén volt az együttesünkkel a saját premierünk, a Szólók, ezzel párhuzamosan mennek a próbák a Radnótiban, közben Gerhes Gábor megkért egy másik munkára, és ugye, ott „folydogált” a sztriptízes film is. Volt három-négy hét, amikor nagyon meg voltam ütve.

– És akkor azt nem is említette, hogy tanít a Kortástánc Főiskolán.

– Most épp nem tanítok, de áprilisban fogok. Hívnak a Táncművészeti Főiskolára is, ahová életemben nem hívtak, de most ez is lesz. Utolsó emlékem erről az iskoláról az, amikor kislány vagyok és a szüleimnél könyörgöm, hogy engedjenek el a fővárosba, mert én balett táncosnő szeretnék lenni. Mi lett volna ha elengednek? (nevet) De nem így történt. Lesznek fellépéseink a Hodworks-szel külföldön és a MU Színházban, valamint a Trafóban játsszuk az együttes repertoáron lévő 4 darabját. Azt mondják, hogy ilyen dolgos év lesz a 2017.

– Az jó. Nem?

– Persze. De azt is élvezem, amikor egy időre minden kiürül, és jön pár hét, amikor semmit sem kell csinálni. Az is nagyon jó.

– A Hodworks hogyan éli meg, hogy kevesebb idő jut rájuk a sok egyéb munkája miatt?

– Olyan táncosokkal és alkotókkal dolgozom, akiknek szintén vannak saját projektjeik, rengeteg más munkában alkotnak. Marcio Canabarro már több, mint öt éve csatlakozott hozzánk, ő most éppen egy berlini koreográfusnővel, Meg Stuarttal dolgozik. Molnár Csabának több saját alkotása van, amit rendszeresen játszanak. Marcióval is van egy duett formációjuk. Cuhorka Emese is legalább négy-öt együttesben táncol. Sokfelé mozognak, de amíg megvan az érdeklődés és nyíltság egymás felé, addig csinálni fogjuk együtt. 

– A kortárstánc itthon csak a szabadúszókra tud építeni?

– Ameddig nincs komoly pénzügyi támogatás, hogy tervezni lehessen, így marad. Ha csinálok egy darabot, nem tudom tervezni, hogy hány helyen, hányszor tudjuk bemutatni. Ilyen bizonytalan anyagi háttérrel csak haverokkal, szerelemből lehet dolgozni. Nem tudok hároméves, előre lekötött, fix gázsijú turnékban gondolkodni.

– Nem is vágyik erre?

– Mindig kérdezik például, hogy hol próbálunk? Nincs saját helyünk, egyik alkotóházból megyünk a másikba, de nem is vágyom saját stúdióra. Nem szeretek egyetlen helyhez kötődni. Talán azt érzem, hogy még éretlen vagyok kötött munkára, amikor mondjuk, öt évre kell előretervezni. Nem mondom, hogy nem szeretnék ilyet, de most még nem vagyok képes rá. Nem is gondolkodtam rajta, most valahogy lehetetlennek tűnik.

– Ehhez képest mennyivel egyszerűbb volt az élete, amikor még általános iskolásként A hattyúk tavát tanította be.

– Hogyan vezetett az utam a gyerekszobától a színpadig? Ha jól belegondolok, ma ugyanazt csinálom, mint akkor, csak komolyabbnak tűnnek a körülmények.

– Elégedett az élettel, a sok munkával? Boldog?

– Arra azért vágynék, hogy a kortárs létben fenn lehessen maradni. Nem is az a lényeg, hogy a körülmények messze nem ideálisak. Attól viszont, ha nem is félek, de kicsit tartok, hogy ne jöjjön valamilyen kiapadás, amikor azt érzem, hogy nem akarok mondani semmit. Azt szeretném, hogy legyen véleményem, valamit meg akarjak mutatni – és ahhoz meg is találjam a megfelelő eszközöket, Ez olyan mint valami drog, hogy megőrülsz érte, hogy még jöjjön kifelé. Eszembe szokott jutni, hogy mi lesz, ha ez elmúlik? Hogy közönyössé válok. Úgy szeretnék elhallgatni, hogy balasztban maradok. Nem pedig csalódottan, kiégve. Nagyon kell akarni belülről mondani valamit, ha azt akarom, hogy az eljusson máshoz. Valamit nagyon kell akarni megosztani ahhoz, hogy például egy nehéz próbafolyamatot végigvigyél, és odaálljál az egész közepébe. Ha az ember elbizonytalanodik, hogy amit csinál, az fontos vagy nem fontos, nem biztos, hogy végig bírja a terhelést.

– Lehet, előbb-utóbb eljut oda, hogy a cél az legyen: az előadás tetsszen a nézőnek?

– Néha abból tanulok a legtöbbet, ami nem tetszik. Nem mindig a komfort zónán belül történnek az igazi tapasztalások. Szerintem nem az a mérce, hogy valami tetszik vagy nem tetszik.

Szerdahelyi Csaba

(Hód Adrienn portréját Hamarits Zsolt készítette. Az alsó kis fotón Molnár Csaba a Szólók produkcióban – Fotó: Dömölky Dániel)