Mi lesz majd azokkal a milliókkal, akik nem képesek öngondoskodni? Ön belegondolt már, hogy mennyi lesz a nyugdíja?
A kora délelőtti ismeretlen telefonálóktól mentsen meg mindenkit a magasságos! Mentsen meg engem is! Ma nem mentett meg. Csörög a mobil, felveszem. Élőben is gépies női hang kezd kántálni. A hölgy tudakolná, hogyan állok az öngondoskodással? Udvariasan elköszönök, nincs 40 fok, de így is melegem lesz.
Hónapok, sőt, évek óta mást sem hallok, mint azt, hogy gondoskodnom kell magamról, mert ha nem teszem, nyugdíjas éveimben felkopik majd az állam. (Nem a magyar, a sajátom.)
Leginkább különböző befektetési alapokban kellene megbíznom, majd ők kamatoztatják a pénzemet, hogy öreg napjaimban jól ellegyek. Csuda tudja, a queastoros történetek óta megcsappant a bizalmam. Aztán állampapírokat is vásárolhatok, igen. Tény: az államkötvényeket olyan tempóban veszi a lakosság, mintha az lenne az egyetlen mentőöv. Részben az is, hiszen lassan közelítünk a svájci modell felé: ha bankban tartjuk a pénzünket, nekünk kell fizetni érte
Vagyis: banki kamatra sem építhetek, tőzsdézni meg gyakran olyan kockázatos, mint megjósolni, hogy holnap mit dönt a görög kormány. Különben is, a részvényben utazók hosszútávon úszók, nem ma vagy holnap akarnak több pénzhez jutni, hanem tíz-tizenöt-húsz év múlva.
Hallgatom a szakértőt, aki azt mondja: 40 év múlva legalább 800 ezer magyar a jelenlegi minimálnyugdíjra lesz csak jogosult (28 500 forint), több mint egymillió pedig még arra sem. Sok más mellett ezt teszi a rengeteg minimálbéres fizetés, a kevés járulék, és az a filozófia, hogy aki teheti, a mának él, és az ördögnek sem gondol a jövőre.
Pedig a nyugdíjkorhatár elérése előtt minimum tíz évvel el kell kezdeni a pénz félrerakását, számítások szerint 40 millió forintot kell elspájzolni, hogy majdan közel olyan színvonalon éljünk, ahogy szeretnénk. Gyanítom, az a negyven millió is egyre nagyobb összeg lesz, ahogy csökken a lakosság száma, kevesebb lesz a járulékot befizető, és nő az idősek száma.
Öngondoskodás. Momentán az egészségügyi ellátásommal is egyre inkább öngondoskodok. Igaz, a munkáltatóm fizeti az eü-hozzájárulást, de ha nagy ritkán orvoshoz keveredek, inkább a magánrendelést választom, mert az államiban képtelen vagyok kivárni a soromat. Így lesz dupla a kiadás, a főnököm fizet utánam, én meg a béremet költöm, hogy egy „vacak” szűrővizsgálaton idejében túlessek.
Mennek az évek. Szerencsére odáig még nem jutottam, hogy infarktus közeli állapotba kerüljek arra gondolván, mennyi lesz a nyögdíjam, mire megvénülök. És az alaptörvényből sem másolgatok sorokat a fiaimnak, hogy nekik kötelességük lenne a megélhetésemről gondoskodniuk.
És Ön? Gondoskodik magáról? Írhatna valami jó tippet.
Szerdahelyi Csaba
