Egy egységes európai álláspont nemcsak segítené a megegyezést az év végi párizsi klímacsúcson, de igazolná az EU költséges kibocsátás-csökkentő intézkedéseit és hasznot hajtana az európai iparnak is – írja Guntram B. Wolff, a Bruegel igazgatója és kollégája, Georg Zachmann.
Európa jelentős összegeket költ el szélerőműparkok építésére és a jobb minőségű szigetelésekre. Iparát ugyanakkor számtalan, a kibocsátáshoz kötődő szabályokkal és díjakkal terheli, amelyek az – uniós polgárok által is jelentős problémának tekintett – éghajlatváltozás elleni küzdelmet hivatottak támogatni. Mivel azonban Európa a globális széndioxid-kibocsátás kevesebb mint 10 százalékáért felelős, az ilyen költséges intézkedések még csak nem is lassítják az éghajlatváltozást, ehelyett éppenséggel más kontinenseket hoznak versenyelőnybe, amelyek olcsóbban vásárolhatnak fosszilis fűtőanyagokat és gyárthatnak európai exportra olyan termékeket, amelyek gyártása magas széndioxid-kibocsátással jár.
Ez a globális koordinációs probléma is napirendre kerül a párizsi klímakonferencián az év végén. A tárgyalások legkritikusabb pontja az lesz, amikor el kell dönteni, miként osszák fel a széndioxid-mentesítés költségeit. A fejlődő országok azzal érvelnek majd, hogy nekik szennyezniük kell, hogy növekedhessenek. Álláspontjuk szerint az emberi tevékenység miatt az atmoszférába került üvegházhatású gázért legnagyobb részben azok a fejlett országok felelnek, amelyeknek a gazdaságai elég erősek ahhoz, hogy többet tegyenek, mint a fejlődő országok. Ezért arra kérik a fejlett országokat, hogy ne csupán odahaza tegyenek nagyobb erőfeszítéseket a széndioxid-mentesítés érdekében, de anyagilag támogassák a fejlődő országokat is annak érdekében, hogy az utóbbiak is felléphessenek a klímaváltozás ellen. A korábbi klímacsúcsokon ebben az ügyben határozat is született, amelynek értelmében évente 100 milliárd dollárt fordítanak erre a célra.
A globális megállapodás az EU leginkább a pénzügyi források biztosításával teheti lehetővé. Az uniós kibocsátás csökkentése csak korlátozottan befolyásolja a többi ország klímaváltozással összefüggő költségeit, ennek felajánlása nem erősíti az alkupozíciót. Az EU-nak így a technológia-transzferre és a pénzügyi támogatásra kell koncentrálnia. A szennyezés terhének megosztásával szemben ezek pozitív összegű hozzájárulások, mivel a gazdag világnak kevesebbe kerülnek, mint amennyi hasznot a szegény országoknak hajtanak.
A klímaváltozással kapcsolatos kiadások több mint felét már jelenleg is Európa állja. Erre és további forrásokra hivatkozva kellene rávenni a globális partnereket olyan ambiciózus kötelezettségek vállalására, amelyek valóban lassítanák a klímaváltozást. Határozott, egységes lépésekkel Európa meghatározó szerephez juthatna a „globális klímabüdzsé” alakításában. Ez nem csupán a szóban forgó összegek „jó kormányzását” jelenti. Ahhoz ugyanis, hogy az átlaghőmérséklet-emelkedést 2 fok alatt tartsuk, a Nemzetközi Energiaügynökség szerint globálisan 53 000 milliárd dollárt kell befektetni. Az erős és egységes uniós álláspont egyik célja éppen ezért az kell hogy legyen, hogy ennek a hatalmas beruházás-keresletnek egy részét az alacsony széndioxid-kibocsátású – és globális versenyelőnyt élvező – európai technológiák exportőrei elégítsék ki.
Ha az éghajlatváltozás kezelését célzó nemzetközi finanszírozással kapcsolatban létrejön egy egységes európai álláspont, az megmutatná a tagállamok valódi súlyát is. Nagy különbség, hogy a 28 ország egyenként járul hozzá a költségekhez néhány milliárddal, vagy ha a blokk tesz le egy nagyjából 30 milliárd dolláros tételt a tárgyalóasztalra. Annak érdekében, hogy hitelességét demonstrálja – aminek egy sok évre szóló, erős kényszerítő mechanizmusok nélküli megállapodásban kitüntetett jelentősége van –, az EU-nak világosan rögzítenie kell, miként kívánja teljesíteni kötelezettségeit 2020 előtt és után. A tárgyalásokon a hitelesség többet fog nyomni a latban, mint a nagy, de bizonytalan számok. A tényleges technológia-transzfer pedig kulcsfontosságú, mivel a zöld technológiák alkalmazásához és magántőke támogatásához állami finanszírozásra is szükség van.
Logikus lenne, ha Európa a klímaváltozást mérséklését célzó intézkedések révén begyűjtött források egy részét a nemzetközi klímabüdzsé részére különítené el. Ennek a tételnek a kibocsátási engedélyek árusításából származó bevételek adhatnák egy részét. Egy másik része származhatna egy egységes, harmonizált, a szállításra és a fűtésre kivetett „széndioxid-adóból”: ez nem csupán kiszámítható bevételeket biztosítana, de az uniós saját széndioxid-mentesítési céljai is hitelesebbé és hatékonyabban elérhetővé tenné. Ha az unió területén (ahol a villamosenergia-igény csökken) szélturbinák és napelemek építésére fordított források egy részét az energiára éhes fejlődő országokba csatornáznák át, az hatékonyan növelné a szóban forgó kiadások értékét.
Ha az európai álláspont nem eléggé összehangolt, akkor a szegény országok sem érzik majd azt, hogy az unió komolyan megállapodásra törekszik az éghajlatváltozás ügyében. Egy egységes, hiteles, állami és privát forrásokkal támogatott álláspont valószínűbbé tenné a megegyezést, igazolná a költséges kibocsátás-csökkentő intézkedéseket és hasznot hajtana az európai iparnak is.
.jpg)
Guntram B. Wolff (balra), a Bruegel igazgatója, Georg Zachmann, a Bruegel kutatója
