Remélhetőleg a következő hetekben megismerhetjük az új egészségügyi államtitkár koncepcióját, mert eddig csak régről ismert aranyigazságokat hallhattunk tőle.
Amikor Orbán Viktor miniszterelnök felkérte Ónodi-Szűcs Zoltánt az egészségügyi államtitkári posztra, elhangzott az ígéret, hogy hamarosan megismerhetjük a terveit. Azokat biztos felvázolta a kormányfőnek és az emberi erőforrások miniszterének, máskülönben mi alapján bízták volna meg a munkával.
Amit már jó néhány napja mindenki tudott, az kedden hivatalossá vált azzal, hogy Balog miniszter az államtitkár előddel és utóddal az oldalán tartott sajtótájékoztatót. (A kinevezéshez a legfontosabb aláírás még hiányzik, Áder János köztársasági elnöké, a legfrissebb Magyar Közlönyben legalábbis még nem volt ennek nyoma.)
A lényeg a lényeg: Ónodi-Szűcs Zoltánt mindenki jó szívvel ajánlotta, nagy elánnal láthat munkához. Nem lesz könnyű dolga, hiszen az egészségügy az a terület, amely a leglelkesebben fogyasztja a rendszerváltozás óta a minisztereket és államtitkárokat. Az egészségügy olyan Magyarországon, mint a foci: mindenki ért hozzá, és a többség szidja. Aki szakértőként, szakemberként, politikusként belevág, az könnyen úgy járhat, hogy családi okokra hivatkozva távozik.
A magyar egészségügy kicsit olyan is, mint az oktatás, amelyet szaporán igyekeznek megreformálni, csak épp ma se látni a fényt az alagút végén. Néhányszor már leírtam, leírom még egyszer: a magyar gazdaságban prioritásként kellene kezelni az egészségügyet és az oktatást, s ezekhez kellene igazítani minden más területet. Nyilván azon is el lehet tűnődni, hogy egyik területnek sincs külön minisztériuma, míg a Miniszterelnökség vonzásköre immár kettőt is kitermelt. Csak nem az a fontosabb?
Ónodi-Szűcs Zoltán a nyilvánosság számára egyelőre néhány aranyigazsággal él. Olyannal, mint: „Azt szeretnénk, a lakosság érezze, hogy a bajával törődtek, ami talán egy kicsit háttérbe szorult”. Meg ilyennel: „Az egészségügy ne az intézmények, hanem a lakosság igényeit szolgálja”. És ilyennel is: „A magyar egészségügyi intézmények ma európai színvonalon működnek.”
Az első kettőhöz nincs mit hozzátenni, a harmadikhoz csak annyit: biztos így van, a magyarok többsége mégis drámaként éli meg, ha kórházba kerül. Bár jó esetben van elég rokona, barátja, hogy wc-papírt, gyógyszert, napi elemózsiát hordjon neki a betegágyhoz. Ha nincs, akkor maximum várhat, hogy felépüljön a budai szuperkórház, ahol kétséget kizáróan pazar lesz minden.
Az új államtitkár abban bízik, hogy az érdekérvényesítés terén nem lesznek nagyobb gondjai. Vagyis: amihez kell, ahhoz pénzt tud szerezni. Még több pénzt. Vagy annál is többet. Pedig jó, ha tudjuk, hogy csak módjával lesz több forrás, s messze nem annyi, mint amiből észrevehető reformlépéseket lehet tenni. Mert, visszakanyarodva a korábbi gondolathoz, az egészségügy sajnos változatlanul nem prioritás, csupán egy a sok probléma közül.
A megoldásig tessék türelmesen várni, ha lehet, nem megbetegedni, és nem elfelejteni a sok évszázados magyar fohászt: csak egészség legyen!
Szerdahelyi Csaba
