Sokan vannak, akik munkaidőben sem akarnak lemaradni az online közösségi élet eseményeiről, azt azonban, hogy a „munkaügyekkel” otthon is foglalkozzanak, már mereven elutasítják. A „paradoxon” feloldására Paul Levy, a University of Brighton kutatója tesz javaslatot.
A munka és a magánélet egyensúlyával kapcsolatos viták gyökerében egy paradoxonnal szembesülünk. A kutatások szerint egyre inkább jellemző, hogy az emberek a nap 24 órájában és a hét hét napján folyamatosan jelen vannak online: vezetés közben és az ágyban éppúgy, mint társadalmi és családi életükben. Egyre nő azoknak a száma, akik a telefonjukat éjszak is a kezük ügyében tartják, kütyüiket a randevúkra is magukkal viszik, és a „kapcsolatról” étkezés közben sem mondanak le. De ha valaki nyitott és elérhető, akkor nehéz tudomást sem venni a munkahelyről érkező emailekről vagy a főnök tweetjeiről.
Az állandó „digitális készenlét”, illetve kapcsolat egyre jellemzőbb. A kutatások szerint a millenniumi generáció tagjai 100 százalékig ilyennek akarják a magánéletüket. Az Ernst & Young egy felméréséből, amelyben nyolc országban kérdezték a teljes állásban foglalkoztatottakat, az derül ki, hogy a millenniumi generáció tagjai – különösen a „millenniumi szülők” – olyannyira komolyan veszik a munka és a magánélet egyensúlyát, hogy ha olyan állás kínálkozik, amely ezt biztosítja számukra, hajlandóak akár el is költözni.
A munka és a magánélet kapcsolata számos más kutatásnak is tárgya. Az alkalmazottak a munkába is magukkal akarják vinni eszközeiket, hogy minden lehetséges – és számukra megfelelő – módon élvezzék a közösségi média nyújtotta lehetőségeket. Amikor azonban hazatérnek, be akarják csukni maguk mögött az ajtót, és nem akarják, hogy a munka otthon is zaklassa őket. És ezt nagyon komolyan gondolják. Az Ernst & Young kutatásában részt vevő generációk közül leginkább a „millenniumiakra” jellemző, hogy a rugalmasság érdekében lemondanak az előléptetésről, állást változtatnak, elfogadják a kisebb fizetést vagy akár a karrierjüket feladva más területre nyergelnek át.
És éppen ebben áll a paradoxon. Sokan vannak, akik munkaidőben sem akarnak lemaradni az online közösségi élet eseményeiről, azt azonban, hogy a „munkaügyekkel” otthon is foglalkozzanak, már mereven elutasítják.
A digitális generáció számára a mobil eszközök használata sokkal inkább magától értetődő, mint az idősebbek körében. A Workfront felmérése szerint az 55–64 éves „baby boomerek” mindössze 22 százaléka gondolta helyénvalónak azt, hogy vacsora közben megválaszoljon egy munkahelyi emailt, a 18–34 éves millenniumi korosztályban ugyanez az arány már 52 százalék. A 60 Minutes/Vanity Fair felmérésben részt vevő felnőttek több mint fele arról számolt be, hogy emailjeit munkaidőn kívül is rutinszerűen figyeli.
A millenniumi generáció folyamatos digitális kapcsolathoz szokott tagjai ugyanakkor egyre kevésbé akarják, hogy munkaadójuk számára is folyamatosan elérhetőek legyenek – és akár fel is mondanak ott, ahol ezt rájuk erőltetik. Az elégedetlenség egyre nyilvánvalóbb.
A Guardian felmérése szerint az iskoláskorúnál fiatalabb gyermeket nevelő apák közel kétharmada nem tartja megfelelőnek munkahelyi körülményeit. A válaszadók fele ugyanakkor aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy ha rugalmas időbeosztást kérne, azt a látszatot keltené, hogy nem eléggé elkötelezett.
Ez pedig komoly kihívást a munkaadók számára is, különösen annak fényében, hogy a munka és a magánélet egyensúlyának biztosítása – ami soha nem volt ilyen nehéz feladat, mint manapság – kulcsfontosságú a munkaerő megtartásában és az új alkalmazottak felvételében (legalábbis a Randstad Award felmérése szerint). A legtehetségesebb millenniumiak megtaláláshoz és megtartásához ezt a kérdést nagyon körültekintőn kell kezelni.
Hogyan oldják fel a vezetők és a cégtulajdonosok ezt a paradoxont? Saját kutatásaim szerint egyre több cég van, amely alkalmazottainak munkáját nem a munkaórák számon tartásával irányítja, hanem – a Henry Mintzberg kanadai író szavaival élve – a „standardizált outputok és értékek” mentén. Lefektetjük a célokat és rögzítjük az alapvető értékeket, innentől kezdve pedig az alkalmazottakra bízzuk, hogy úgy végezzék a munkát, ahogy az számukra a legmegfelelőbb.
Ez kifejezetten „millenniumi módja” a munkavégzésnek; többről van szó, mint arról, hogy az ember „hazaviszi a munkáját”. Az Ernst & Young Global Generations Research keretében nyolc országban közel 10 ezer munkavállalót kérdeztek meg, az egyik tanulság pedig ez volt: „A fiatalabb dolgozók szerint a technológia lehetővé teszi számukra, hogy akárhol is vannak, hatékonyabban végezzék a munkájukat.”
A problémát talán éppen az okozza, amikor a modern megközelítést a hagyományos munkaidő-beosztással vegyítik? Meglehet, egy „minden vagy semmi” kérdéssel állunk szemben.
A paradoxon feloldható, ha a rugalmas munkaidő beosztását az alkalmazottakra bízzuk, miután megállapodtunk abban, hogy mik az alapvető értékek és az elérni kívánt célok. A munka és a magánélet egyensúlya így immár arról szól, hogy a – generációjára jellemzően mobil – alkalmazott szabadon eldöntheti, hol végzi a munkáját, milyen eszközöket és milyen platformokat használ. Az, hogy kütyüjeinket bevisszük a munkahelyünkre, még nem jelenti azt, hogy a munkánkat is haza kell vinnünk.
A gyakorlatban ehhez erősebb bizalomra van szükség. A dolognak nem a munkaidő és a munkavégzés helyének „mikromenedzseléséről” kellene szólni, ami azonban egy friss kutatás szerint továbbra is jellemző. A siker érdekében a „plug and play” munkafolyamatoknak, a különféle eszközök és platformok közötti átjárhatóságnak, a munka és a magánélet közötti határvonal tiszteletben tartó munkafolyamatok megtervezésének kell előtérbe kerülnie. Annak, hogy mindenki belead apait-anyait. A teljes rugalmasságnak, hogy a legtöbbet kihozhassuk a kifinomult technológiából, és a bizalomnak, amellyel rugalmas alkalmazottainknak minderre felhatalmazást adunk.
Paul Levy, a University of Brighton szenior kutatója
Forrás: The Conversation
