Azoknak kínál élményt a Rózsavölgyi Szalon, akik „kiöregedtek” már a diszkókból és a romkocsmákból, és kevésbé hangos szórakozásra vágynak – mondta Zimányi Zsófia a KamaraOnline-nak adott interjúban. A Szalon tulajdonos-művészeti vezetője szerint a színvonalas színházi szórakoztatás mindig trendi marad.
– A Szalon művészei között tíz színi igazgatót és összesen 61 színészt találunk. Mindenki a Rózsavölgyiben szeretne szerepelni?
– Amikor elképzeltem a Szalont, tudtam, hogy két darabot mindenképp szeretnénk bemutatni. Az egyik az Anna Gavalda: Szerettem őt kisregénye alapján készült színdarab volt, amelyet 2012. április 26-án mutattunk be. A premier óta töretlen sikerrel játsszuk. A másik vágyam Mark St. Germain műve, Az utolsó óra volt. Amikor Alföldi Róbertet felkértem, hogy rendezze meg, közösen találtuk ki, hogy Sigmund Freud szerepét Jordán Tamásnak kell játszania. Tamással régóta baráti a kapcsolatom, felhívtam, hogy ez lenne a feladat 2013 februárjára, és nagyon szeretném, ha elvállalná. Erre azt válaszolta, hogy van egy új egyszemélyes estje, s azt is szívesen elhozná a Szalonba.
A művészek közül tehát valóban nagyon sokan jöttek hozzánk úgy, hogy ők jelezték a szándékot. A ház még kész sem volt, amikor Udvaros Dorottya eljött megnézni, s azt mondta: ez pontosan az önálló estjéhez való környezet lenne. Általában én találom meg a darabokat, ehhez nagyon sokat olvasok, általában száz színdarabból vagy regényből adja magát egy, amit szeretnék színpadra állíttatni. Az engem megkereső alkotókat, művészeket mindig biztatom, hogy bátran ötleteljenek, csak vegyék figyelembe a lehetőségeinket. Nálunk ugyanis maximum hat szereplős lehet egy darab – ennyien lakják be teljesen a színpadot.
– A kezdet óta mennyit változtatott, ha változtatott egyáltalán az elképzelések megvalósításán?
– Eredetileg azt gondoltam, hogy ez egy irodalmi szalon lesz zenével, s időnként bemutatunk egy-egy színdarabot. 2012-ben a Költészet napján, április 11-én nyitottunk irodalommal, majd április 26-án olyan óriási sikere volt a Szerettem őt-nek, hogy teljesen világossá vált: erre nagyon nagy igény van Budapesten. Azt kell mondanom: ma kicsit a zene és az irodalmi estek „kárára” rendezzük az előadásainkat. Gondolom, azért is fokozott a színházi érdeklődés, mert nagyon jó koncerthelyszínek születtek a fővárosban több kamarateremmel, kisebb színházi tér viszont nincs annyi. Irodalmi estjeink egyébként rendszeresen vannak, idén is lesz hat.
– Mi a helyzet a gyerekekkel? 2012-ben szombatonként a Cimbora Klub fogadta a fiatalabbakat.
– Nagyon jó volt a Cimbora Klub, de be kellett látnom, hogy ez a környezet nem gyerekeknek való, ezért letettünk a gyerekműsorokról. A városban amúgy is nagy a konkurencia, sok helyen játszanak színvonalas gyerekműsorokat. Nem mondom, hogy soha nem csinálunk már gyerekműsorokat, de azokat jelenleg pihentetjük. A Szalon az induláskor elsősorban a 30 pluszosokat várta. Nekik szerettem volna adni olyan színvonalas kulturális szórakozóhelyet, ahová szívesen elmennek munka után. Ez bevált.
– A mai napig megmaradt célcsoportnak a 30 pluszos publikum?
– Igen. Természetesen vannak olyan darabjaink, amelyeket sok fiatal néz meg. Az eredeti elképzelésem viszont az volt, hogy azoknak nyújtsunk színházi élményt, akik „kiöregedtek” már a diszkókból és a romkocsmákból, s kevésbé hangos szórakozásra vágynak. Rendszeresen járok tornázni, ahol a többség nem sejti, hogy mivel foglalkozom, de az egyik társam megtudta. Lelkesen mesélte, hogy rendszeresen jár a Szalonba, mert ha egyedül jön, akkor is találkozik az asztalnál olyanokkal, akikkel elkezd beszélgetni és jól érzi magát. Nálunk ugyanis a vendégek asztaloknál ülnek, amely sokkal kötetlenebb együttlétet jelent. Tudatosan alakítottuk ki ezt a környezetet, amelyben 75-en nézhetnek meg egy előadást, míg ha széksorokat állítanánk be, akkor 100-120-an. Az előző variáció nekünk anyagilag rosszabb, de érzések átadásában, hangulatteremtésben összehasonlíthatatlanul jobb.
– Vagyis bejött az elképzelése, hogy Budapesten szinte minden este 75-en a kávézás, esetleg vacsorázás után színdarabokat nézzenek meg ugyanazon a helyen.
– Nagyon örülök, hogy ez teljes mértékben megvalósult. Az első négy estére azokat hívtam meg, akikkel a pályám során együtt dolgoztam, és kölcsönösen köszönhettünk valamit egymásnak. Zsámbéki Gábor például megkérdezte, hogy mit akarok elérni a Szalonnal. Nos, azt, ami azóta siker lett, és amiről az előbb beszéltem.
– Nyilván nem lenne értelme 150 helyes térre bővíteni a Szalont, mert az már teljesen más lenne.
– Így van. Az előadásainkkal elég sokszor megyünk más helyekre – igaz, ilyen kicsi teret nem nagyon találunk, általában 200–300 férőhelyesek a kultúrházak nézőterei. Természetesen örülök, hogy újra és újra visszahívnak minket, de azért abban a közegben már másfajta a hangulat.
– Évente hány produkciójuk van?
– Az előző szezonban 314 előadásunk volt, amelyhez 20 vidéki szereplés társult. Emellett tartottunk 50 ingyenes programot, ezek többsége könyvbemutatókhoz kapcsolódott. A jegyárainkat egyáltalán nem tartom magasnak, vannak színházak, ahol többe kerül a belépő. Mindenképp szerettem volna azokhoz is eljuttatni a programjaink egy részét, akik esetleg anyagi nehézségek miatt nem tudnak annyit költeni a kultúrára, mint amennyit szeretnének.
– Mondhatjuk, hogy nő azoknak a száma, akik áldoznak a minőségi kultúrára?
– Azt tapasztalom, hogy igen. Egyre többen akarnak közelebb kerülni a művészethez és a művészekhez. Akik így gondolják, nálunk végképp otthon érezhetik magukat, hiszen a színészek a nézőktől karnyújtásnyira játszanak. Úgy látom, a művészek is szeretik a testközelséget, több energiát szabadít fel belőlük, hogy együtt élnek a publikummal.
– Az új évadban nyolc bemutatót terveznek. Lehet olyat kérdezni a művészeti vezetőtől, hogy van-e közöttük kedvence?
– Minden darabot a gyermekemnek érzem. A választáskor mindig kikérem dramaturgok és rendező barátaim véleményét, nem tartom magamat csalhatatlannak. Már említettem, hogy ötletekkel is megkeresnek. Őze Áron például nagyon szerette volna színpadra állítani Szabó Magda Az őz című remekművét. Bevallom: én nem mertem volna darabot csinálni belőle. Nem véletlenül mondják, hogy más a helye a drámának és a regénynek. Az őz leíró regény, visszaemlékezésekkel. Mégis úgy gondolom, hogy a remek színészek és Áron rendezése sikert hoz – kíváncsian várom a premiert.
Az 1956-os emlékdarabunk Déry Tibor-Makk Károly műve, a Szerelem, amelyet májusban mutattunk be. A forradalom 60. évfordulójának tiszteletére most ismét a szalonunkban van a helye – a főszerepben Molnár Piroskával és Pető Katával.
Nagyon érdekes a szeptemberi bemutatónk, Lucy Prebble drámája, a Mellékhatás. Fontos, napi aktualitása van, hiszen gyógyszerkísérletekről és félresikerült kísérletekről naponta lehet olvasni drámai híreket. Legutóbb éppen egy franciaországi halálos esetről. Hogyan lehet befolyásolni érzelmeket technikai úton – ezt boncolgatja az előadás. Ebben az évben olyan sorozat jött létre, nem feltétlenül tudatosan, amely a párkapcsolatokat mutatja be a legkülönbözőbb helyzetekben és módon.
– Ebből a szempontból picit talán kilóg a sorból Fesztbaum Béla Molnár-estje.
– Béla másfél éve bemutatott már nálunk egy zenés estet, akkor azt mondtam neki, hogy örömmel várom a folytatást. Tavaly év végén aztán ezzel a tervvel jelentkezett. Molnár Ferencet színdarabíróként és a Pál utcai fiúk szerzőjeként jól ismerjük, ám újságíróként nem. Fesztbaum Béla felkutatta Molnár pályafutásának ezt a jelentős fejezetét, csinál belőle egy estet, Szülőfalum, Pest címmel, szerintem nagyon érdekes lesz. Most egyébként három önálló estünk van repertoáron, Udvaros Dorottyáé, Jordán Tamásé és Sándor Györgyé. Béla egy fiatalabb generációt képviselve színesíti a kínálatot.
– A kultúra üzlet is, noha ezt sokan nem szívesen mondják, valahogy rossz csengése van. A Szalonnak célja, hogy profitot termeljen?
– Nem tud profitot termelni. A Városi Színház Nonprofit Kft. a tulajdonos. Kevés állami támogatásban részesülünk, ha pályázunk, akkor azt a Dohány utcában található másik színházunk, a Hátsó Kapu alternatív produkcióira költjük. A Rózsavölgyi Szalon a jegybevételre építi a büdzsét. Aki viszont kicsit is otthon van a kultúra világában, az tudja, hogy csak jegybevételből nem lehet színházat működtetni. Nagyon takarékosan mégis megpróbáljuk nullára kihozni az egyenleget. Ha ez olykor nem sikerül, akkor a magáncégem, az 1989 óta működő Pentaton Művész- és Koncertügynökség segít az anyagiak pótlásával – keresztfinanszírozás formájában.
– Mintha Magyarországra is visszatért volna a mecénások kora, bár lehetne több mecénás.
– Pillanatnyilag én vagyok a Szalon mecénása. Természetesen nagyon jó lenne, ha találnánk szponzorokat, de ez a hely pici ahhoz, hogy például multik „befektessenek”. Szerencsére a törzsközönségünk egyre nő, már több mint 4 ezer címre küldünk hetente kétszer hírlevelet. Erre akkor lehet feliratkozni, ha valaki megnézte valamelyik előadásunkat vagy jegyet vásárolt. Hosszú éveken át igazgattam a Tavaszi Fesztivált, évente több tízezer nézőt vonzottak a programok, de még ezekre sem volt egyszerű szponzorokat találni. Akkor mit reméljen egy 75 nézős kis színház?
– Mérettől és nézőszámtól függetlenül ma sportra és főleg labdarúgásra könnyebb szponzorokat találni.
– Így van. Lehet, hogy egyszer megváltozik a világ, de pillanatnyilag itt tartunk. Nekem az is nagy öröm, ha alkalmanként 75 embernek kellemesebbé tettük az estéjét, kevésbé fáradtan mentek haza, mint ahogyan érkeztek. Már ezért az érzésért megéri dolgozni.
– Marad elég ideje színházba járni? Két évig a Thália igazgatója volt, figyeli a munkájukat?
– Nagyon szeretem a színházat. Dramaturg szerettem volna lenni, de amikor érettségiztem, nem indult ez a szak a Színművészeti (akkor még) Főiskolán. Így az ELTE bölcsész karán diplomáztam. A színház világa azóta is az életem része. Igyekszem minél több premieren ott lenni, mert tudom, ha nem jutok el a bemutatóra, nem nagyon marad időm bepótolni egy új darab megnézését. Mindenhová így sem jutok el, mert Budapesten rengeteg a produkció. De az vesse rám az első követ, akinek ez sikerül! Ismerem a főváros színházi kínálatát, úgy érzem, hogy a Rózsavölgyi Szalon a művészi színvonalat tekintve jó helyen szerepel.
– Biztos vagyok benne, hogy lesznek még ötletei. Budapest kulturális térképére például mit helyezne még el?
– Nem tudom, hogy megvalósul-e vagy sem, de azon gondolkodom, hogy a Belvárosban lehetne nyáron működtetni egy szabadtéri szalont. Július közepéig játszunk itt, aztán jön a festés meg a hasonló munkák, erre az időre nyaralni megy a Szalon. Ám elképzelhető, hogy 6–7 nyári héten át más helyen, de ugyanilyen vagy hasonló koncepcióval érdemes lenne folytatni. 2017 áprilisában ünnepeljük az ötéves születésnapunkat, addigra majd kitalálok valamit.
– Jó néhány éve ismét szeretnek az emberek színházba járni. Növekszik az a réteg, amelyiket nem elégíti a kereskedelmi televíziók bulvár világa?
– Őszintén remélem, hogy igen. Régen azt mondták, hogy a tévézés a szem rágógumija. Szerintem a televíziózás jó részét a többség ma sem tekinti a kultúra részének. A színházat már az ókortól kezdve sokszor eltemették. Temették akkor, amikor megszületett a film, amikor elindult a rádiózás, amikor bejött a piacra a videózás, amikor dübörög az internet és mobiltelefonos világ. A színház világa átalakult, kicsit más szerepe van, mint Shakespeare idejében volt, amikor még nem volt versenytársa. Mégis úgy gondolom, hogy a színház a szórakozásnak olyan magasabb színvonalú formája, amely soha nem fog elmúlni a kultúrát élvezők és szeretők körében. Az úgynevezett magas kultúra a lakosság 30 százalékát éri el, remélem, hogy ebben a körben a színház mindig trendi marad.
– Az M5-ös új kulturális tévécsatornától sokan sokat várnak.
– Kérdés, hogy milyen lesz a programja. Ha valóban olyan kulturális csatorna lenne, ami a legkülönbözőbb értékeket közvetíti, akkor az természetesen nagyon jó lehetőség lehetne a színházaknak, így a Szalonnak is. Számunkra ez plusz hirdetési felületet is jelenthetne, hiszen ha a nézőnek tetszik valamelyik produkciónk, eljöhet, hogy élőben is lásson minket. Az új csatorna előnye lehetne, hogy a mostani gyakorlattól eltérőn nem késői órán ültetné a nézőt a képernyő elé. Ugyan a gyerekeim szerint, aki ad magára valamit, az este 11-kor még nem alszik. Szerintem azonban sokan örülnének, ha nem éjjel közvetítene a tévé színdarabokat.
Szerdahelyi Csaba
Fotók: Rózsavölgyi Szalon
A nyitó kép a Szalon évadnyitó sajtótájékoztatóján készült a premierekre készülő művészekkel.
