Sokak számára jelent problémát, hogy nem jönnek ki az azonos nemű főnökökkel. Mi lehet ennek az oka, és főleg, miként lehet ezen túllépni?

Vezetőink (tanáraink) – főleg, ha még idősebbek is nálunk, legfőképp pedig, ha szüleinkkel egykorúak – tekintélyszemélyek az életünkben, ugyanúgy, ahogy a szüleink azok voltak gyermekkorunkban. Ez azt jelenti, hogy sok esetben a szüleinkhez hasonló szerepkörben látjuk őket, és ebben az esetben mi magunk is kissé regresszív állapotba kerülhetünk, hozva a szocializációnk során rögzült mintákat.

Vannak olyan főnök-beosztott találkozások, ahol ez két szerep kiegészíti egymást, a vezető remekül „alakítja” a szülői szerepet, ami egyszerűen olyan gombokat nyom be rajtunk, ami ellen nagyon nehéz védekezni. A végén azt vesszük észre, hogy nem tudunk természetesen viselkedni, újabb és újabb kellemetlen körökbe futunk bele.

Érdemes ilyenkor átgondolni (akár szakember segítségével is), hogy mi lehet a hasonlóság a két tekintélyszemély viselkedésében, hogy pontosan milyen mechanizmust vált ez ki bennünk, hogy mi lehet az oka a mi érzékenységünknek. Meg kell vizsgálni, hogy a bennünk lévő feszültség vagy akár nyílt konfliktus miről is szól valójában. Mi ellen védekezünk, mi esik rosszul nekünk, mit veszünk támadásnak, mi zavar minket? És ezek milyen párhuzamot mutatnak gyermekkori emlékeinkkel? Ha megtaláljuk a gyökereket, és nem csak racionálisan, de érzelmileg is megértjük a folyamat mozgatórugóit, akkor képesek leszünk kilépni az ördögi körből.