Török Sára tárgycsináló embernek tartja magát, aki erdészmérnökből lett üvegtervező. A Szimultán Művészeti Iskola vezetőjeként a KamaraOnline-nak arról is beszélt, hogy milyen volt az első 15 évük, és hogy mit vár a tizenhatodiktól.

Miért lett éppen Szimultán a művészeti iskolájuk neve?

– Az én „bűnöm” a név. Nem a sakkozásra utal az elnevezésünk, hanem a színkontrasztra, amikor egy időben megjelenik az adott szín komplementer színpárja. Gyerekkoromban nagyon sokat játszottam azt, hogy belenézek a napba, majd becsukom a szemem, és sok zöld napot látok. Azért választottam ezt az elnevezést, mert fontosnak tartottam a tervezői gondolkodás és a szaktudás együttlétét, színpompáját. A művészeti oktatásban ez mindig elbillen. Vagy az egyiken vagy a másikon van a hangsúly, pedig az az ideális, ha a kettő egyszerre van jelen.

1999-ben szerezte meg az egyetemi diplomáját és szinte azonnal vállalkozásba, tanításba fogott.

– Néhány hónap azért eltelt addig. Erdészmérnök végzettséggel néhány hónapot dolgoztam egy bútoros multi cégnél. Ez, ugye, elég távolinak tűnik ahhoz képest, hogy üvegtervező lettem. Szentendrén laktam gyerekkoromban, nagyon sok művész volt a család ismeretségi körében. A nagymamám és a nagypapám festőművész volt, s a férjem, Bukta Norbert, aki az iskola művészeti vezetője, ugyancsak festő. Szüleim azonban úgy gondolták, hogy a művészet, még ha alkalmazott is, nem túl jövedelmező. Ezért jelentkeztem az egyetemre, el is végeztem, de tudtam, hogy „menthetetlen” vagyok, más az én világom. Megpróbáltam a céges munkát, de nem működött.

Mindig kötődtem a manuális tevékenységekhez, bennem van, hogy alkotni szeretnék. Kislányként minden hétvégén szőni, korongozni jártam az anyukámmal a szentendrei skanzenbe, már elsőre különböző tárgyakat, kis ékszereket terveztem és csináltam. A „tárgycsináló” emberek közé tartozom.

Ez elég is lehet ahhoz, hogy tanítsa azt, amit tud.

– Nem akartam iskolát alapítani, bőven megelégedtem volna egy saját kis műhellyel. Közben elvégeztem egy lakberendező iskolai képzést is, s a kettőből összeállt a kép. Tudtam, hogy olyasmivel kell foglalkoznom, ami boldogítja az embereket. Semmi más célom nem volt a tárgyakkal, csak annyi, ha valaki ránéz, mondjuk, egy színes lámpámra, jól érezze magát. Apukámnak a Dagály utcában volt egy raktára, évekig üresen állt, elkértem hát műhelynek. Odaadta.

Akkoriban reneszánsza volt a rézfóliával készült üvegnek, a Tiffany technikának. Jöttek a lakók, nézték, hogy mit csinálok, és mondták, hogy ők is szívesen megtanulnák. Próbaként meghirdettem egy tanfolyamot a Pesti Estben, s egyből négy ötfős csoportot tudtam indítani. Haladtam az iskolaalapítás felé. A hely hamarosan kicsinek bizonyult, s azt is láttam, hogy egyedül kevés vagyok hozzá. Először egy művészettörténetet hallgató egyetemista barátomat kértem meg, hogy segítsen, aztán egyre többen lettünk.

Ma is azt tartom, ha valaki nálam valamit jobban tud, akkor ő tanítsa és ne én. Mindig olyan tanáraink voltak, akik a tanítás mellett naponta dolgoztak a saját stúdiójukban, műhelyükben. Ez így hiteles. Egyre több a kapcsolatunk, ezért is tudtunk újabb és újabb tanfolyamokat felvenni a kínálatba. Ma már tíz különböző kurzusunk van.

Hány fősek a csoportjaik?

– Szerintem az az ideális, ha nyolcan, maximum tízen tanulnak egy csoportban valamilyen manuális szakmát. Alkalmanként négy órát tanulunk, ekkora létszám mellett mindenkire tudunk figyelni. Olyan szakemberekkel, tanárokkal dolgozunk, akik a mesterségűket művészi szinten gyakorolják. Aki például a faanyag-ismeretet tanítja a lakberendező hallgatóknak, annak saját műhelye van, professzionális gépekkel, vagyis a legjobbat tudja átadni. Mindent a gyakorlati oldalról fogunk meg, mert erre lesz szükség az életben. Volt egy utópisztikus elképzelésem arról, milyen a művészeti oktatás, hogyan kell kinéznie egy műhelynek, mérnök lévén mindent rendszerbe helyeztem és a tanár kollégáimmal csiszoltunk, javítottunk azon, amin kellett. A férjemmel is így találkoztam, felkértem rajztanárnak, elvállalta – ma már van egy gyönyörű 10 éves kislányunk.

A mostani hely, a Bécsi út jelentős változás lehetett az iskola életében.

– A Dagály utcát a Veres Pálné, aztán az Asbóth utca követte, műhelyről műhelyre költöztem, majd 2009-ben jött a Bécsi út. Ez is bérlemény, imádunk itt lenni. Nagyon ragaszkodom a házhoz, s azt gondolom, hogy itt hosszú távon tervezhetjük az iskola életét.

Mióta foglalkoznak OKJ-s képzéssel?

– 2002-ben kezdtük. Egy vizsgaközpont-vezető segített az elején. Az első évben üvegszak indult, a második évben pedig a lakberendezés is a listán volt. Aki becsületesen dolgozik a művészeti oktatásban, az megél, de nem gazdagszik meg belőle. Középárasak a tandíjaink, viszont kizárólag minőségi anyagokkal dolgoznak a diákok, akiknek nagyon sok gyakorlati lehetőséget biztosítunk. Az elméleti anyagokhoz is tartoznak gyakorlati csomagok.

Szeptember 1-től új törvény szabályozza az OKJ-képzéseket. Ez hogyan érinti Önöket?

– A törvény még nincs végleges formába öntve, de remélem, hogy hamarosan olvasható lesz. Az már biztos, hogy mostantól a lakberendezést önálló szakmaként lehet tanulni. Eddig ez a dekoratőr szakra épült. A változás szerintem nem feltétlenül jó. A gyakorlati tapasztalat azt mutatta, hogy nagyon jó volt a kettőt párhuzamosan tanítani, mi is ezt tettük négy félévben. Az első két fél év után dekoratőrnek vizsgáztak a hallgatóink, majd a következő két fél év után lakberendezőnek. Sokkal mélyebb, alaposabb, egymásra épülő tudást kaptak így a diákok. Az új szisztémában a lakberendező szolgáltatás kategóriába tartozó középfokú OKJ-s képzés, ezért viszont az egyetemi felvételin nem adnak pontot. A dekoratőr művészeti képzés marad, ezért viszont jár a pont. Vannak hallgatóink, akik tovább akarnak tanulni, nekik nagyon fontos, hogy vigyenek pontot. Ezért mi ezután is együtt oktatjuk a két szakmát, és mindkettőből vizsgáznak a tanulók.

Továbbtanulni vágyó hallgatóik vannak inkább vagy a pályamódosítás tervét fontolgatók?

– Ötven-ötven százalék körüli az arányuk. Érdekes, hogy elég sok jogász és közgazdász tanulónk van. És sokan vannak olyanok is, akiknek a munkájához szükséges a plusz tudás, vagyis szakmán belül vannak, de fejlődni akarnak.

Melyik a legnépszerűbb tanfolyam?

– Az üvegművességet OKJ-s képzésben rajtunk kívül Budapesten még a Kisképzőben lehet tanulni, illetve Győrben, így adja magát a több jelentkező. Egy üveges csoportunk 6-8 tanulóval mindig van. A szakma „doyenjei” támogatnak minket, akár gépekkel, berendezésekkel is.

Én kívülállóként azt gondoltam, hogy mindenki lakberendező akar lenni.

– Azért nem tévedett nagyot, a lakberendezés népszerű, most is három csoportban tanulják.

Hány tanulójuk van?

– Évente 50 és 80 között mozog a létszám. Ezt növeli a rajzelőkészítőre jelentkezők száma, akik a felvételi beadása előtt, novemberben-decemberben iratkoznak be nagy hirtelen. Az iskolánk indulása óta sok százan tanultak nálunk, tizenöt tanévet fejeztünk be. Az iskola a saját büdzséjéből tanévenként mindig biztosít valakinek ösztöndíjat. Olyannak, akin látjuk, hogy itt a helye, tehetséges, de a tanuláshoz nincsen meg az anyagi háttere.

Izgalmas művészeti magánintézményként hirdeti magát a Szimultán. Mitől izgalmas?

– Személyre szabott, állandóan frissülő, változó, korszerű a képzés, például ma már más a tematikánk, mint amilyen két évvel ezelőtt volt. Folyamatosan figyeljük, hogy a szakmában milyen magas színvonalú munkák születnek, mire van szükség, ezért a nálunk végzett hallgatókat egy állásinterjún nem éri meglepetés. Az szintén izgalmas, hogy az óráinkra sokat kell készülni otthon, mindenki rendszeresen vizsgáztathatja magát kreativitásból.

Főleg lányok a diákok?

– Igen, sokan vannak. Örülök, ha az üvegesek közé jelentkezik egy-egy fiú, bár volt jó néhány kiváló üvegfúvó lányunk is, pedig ezt inkább férfi mesterségnek könyvelik el. Igaz, jó dekoratőrnek meg a nőket tartják, bár ez sem nemfüggő.

Mit vár a tizenhatodik tanévtől?

– Elsősorban stabilitást a már korábban említett törvényi szabályozás terén. Nem mellékesen nagyon egyetértek azzal, hogy a szakképzésben rendet kellett csinálni, szükségesek a minőségi javítások. Mi valahogy mindig félünk a változásoktól, pedig nem kellene.

Szeptember 1-jén beszélgetünk, elindult az új tanév.

– Papíron mindenképp, de a szeptember első egy-két hete kicsit más, mint később a nagy iram alatt. Sok a felnőtt hallgatónk, egy részük most azzal vannak elfoglalva, hogy a gyerekük elkezdte az iskolát, arra kell figyelniük. Ebben az időszakban ezért szervezünk egyéb programokat. Például szeptember 9-11. között részt veszünk a Mecseki Üveges Napokon. Immár nyolcadik éve járunk Pécsre, Hosszúhetényre, üveges falvakba találkozókra, üvegfúvásra, bemutatókra. Közeledik a Design Hét is, ezért láthatta, amikor bejött az iskolába egyfajta hangulatcsinálóként a mini kiállítást ötvös-tervező művészeink alkotásaiból. Ők mesterképzésen vettek részt, tűzzománc szakra jártak hozzánk. Szeptemberben rendezzük meg a Szimultán 15 kiállítást, erre is javában készülünk. A nyáron OKJ-s vizsgát tettek ebben a hónapban kapják meg a bizonyítványukat – szép ünnepség lesz. Vagyis van bőven mire figyelni szeptemberben is. Kis szakma a miénk, figyeljük egymást, és szeretjük megmutatni, hol tartunk.

Nem hiányzik, hogy többet publikáljon, több önálló kiállítása legyen? Vagy erre az iskola mellett nem marad ideje?

– Sok belsőépítészeti munkám van, és eleve nem vagyok kiállítós típus, nekem nem ez a fő utam. Annyira felgyorsult a világ, hogy az értékmentést fontosabbnak tartom annál, hogy mindig, mindenhol jelen legyek. Szeptemberben tornyosul a bürokrácia, annyi az iskolai papírmunka, hogy szinte nincs időm az üveggel foglalkozni. Én akkor tudok üveget csinálni, ha csak arra koncentrálok. Ezekben a napokban ez valóban hiányzik, mert nagyon szeretek az anyaggal dolgozni.

Szerdahelyi Csaba

Fotók: Szimultán és KamaraOnline