A kérdés tétje nem kicsi: amennyiben a munkához való jog személyiségi jognak minősül, az akár olyan jogértelmezéshez is vezethet, amely szerint egy jogellenes munkaviszony-megszüntetés önmagában jogosultságot teremthet a munkavállaló számára sérelemdíj követelésére. Ennek megítéléséhez azonban át kell tekinteni a munkához való jog és a személyiségi jog tartalmát és az azzal kapcsolatos ítélkezési gyakorlat fejlődését.
A munkához való jog régen és most
A korábbi Alkotmányunk kimondta, hogy a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához. Az Alkotmánybíróság egy 1994-ben hozott határozatában kifejtette, hogy a munkához való jognak kétféle értelmezése van: az alanyi jogi értelemben vett munkához való jog és a szociális jogi értelemben vett munkához való jog. Az alanyi jogi értelmezés a rendszerváltást követően már nem alkalmazható, mivel az állam részéről lehetetlen annak biztosítása, hogy mindenkinek legyen kereső tevékenysége. A szociális jogi értelmezés azonban továbbra is él és a munka megszerzésének és megtartásának jogát jelenti.
Hatályos Alaptörvényünk – a fentiekkel összhangban – a munkához való jogot akként értelmezi, hogy mindenkinek joga van a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához, valamint a vállalkozáshoz.
Alkotmányos alapjog, emberi jog, személyiségi jog
Az általános értelemben vett személyiségi jog fogalmát sem a korábbi, sem a jelenleg hatályos Polgári Törvénykönyvünk nem határozza meg, figyelemmel arra, hogy az uralkodó álláspont szerint annak tartalmát pontosan meghatározni nem lehet. Összefoglaló jelleggel a személyiségi jog magába foglalja az ember életét, testi épségét, méltóságát, és nem vagyoni értékeit. A hatályos Polgári Törvénykönyv kifejezetten nevesít egyes személyiségi jogokat (pl. az élethez, testi épséghez, egészséghez való jog, a jóhírnév és a becsület védelme, a képmáshoz és hangfelvételhez való jog, stb.), amelyek közül több (pl. az élethez, testi épséghez, egészséghez való jog) egyúttal alkotmányos alapjog is.
A Polgári Törvénykönyv indokolása szerint a polgári jogi személyiségvédelem köre nem azonos az alapjogok katalógusával. Az indokolás kifejezetten kiemeli, hogy a törvény el kívánja kerülni, hogy a magánjogi kódex azokat az alkotmányos szabadságjogokat és nemzetközi egyezményekbe foglalt emberi jogokat is tartalmazza, amelyeknek érvényesülését az államnak közjogi eszközökkel kell biztosítania, s amelyek védelmére a polgári jogi eszközök egyáltalán nem vagy csak kevéssé alkalmasak. Mindezek alapján kérdéses, hogy a munka és a foglalkoztatás szabad megválasztásához való jog, mint alkotmányos alapjog, személyiségi jognak minősül-e. Lássuk, hogy az ítélkezési gyakorlat miként látja ezt a kérdést.
A munkához való jog megítélése az ítélkezési gyakorlatban
Az egyik legkorábbi, fenti témában született ítéletében (BH1999.402) a Legfelsőbb Bíróság a munkához való jogot önálló személyhez fűződő jogként értelmezte. A Legfelsőbb Bíróság szerint az ember személyiségének kiteljesedését alapvetően a társadalmilag hasznos munkavégző tevékenysége biztosítja, amely a személyiség elsőrendű fontosságú megnyilvánulása. Ezért az ügyben a bíróság arra a megállapításra jutott, hogy önmagában a közalkalmazotti jogviszony jogellenes megszüntetésével (akár többlettényállási elem nélkül) a munkáltató a munkavállalónak a munkához való jogát, mint személyhez fűződő jogát közvetlenül megsértette.
A fenti, sokak által bírált igencsak tág jogértelmezéstől eltérően a Debreceni Ítélőtábla egy 2005-ben született döntésében úgy foglalt állást, hogy nem jelenti a polgári jog által védett személyiség sérelmét, ha a munkáltató a jogszabályi előírások téves értelmezésével, vagy formai előírások megszegésével, de egyébként a személyiségi jogok megsértése nélkül szünteti meg a munkaviszonyt. Vagyis egy jogellenes munkaviszony megszüntetés nem feltétlenül jár együtt a személyiségi jogok (azon belül is a munkához való jog) megsértésével. Egy másik ítéletében a Debreceni Ítélőtábla rámutatott, hogy nem indokolt az ún. „második generációs” állampolgári jogokat (pl. a munkához való jogot) polgári jogi védelemben részesíteni. Az e jogok körébe tartozó kötelezettségek, illetve sérelem esetén ugyanis annak kiküszöbölése az Alkotmány hivatkozott rendelkezései, valamint az egyes alkotmányon alapuló törvényekben szabályozott eljárásra tartozik. Ezt a jogértelmezést tükrözi a Szegedi Ítélőtáblának egy 2011-es döntése is, amely szerint önmagában a munkaviszony jogellenes megszüntetése személyiségvédelmi igényt nem alapoz meg, mivel a munkához való jog, mint szociális alapjog kötelezettje az állam, ezért e joggal kapcsolatban a munkáltató azzal követhet el jogsértést, ha megszegi a munkaviszony létesítésére, megszüntetésére, továbbá a munkaviszonyból fakadóan a munkavállalót megillető jogokra vonatkozó munkajogi rendelkezéseket.
Figyelmet érdemel a Fővárosi Ítélőtáblának két közelmúltban hozott ítélete (mindkét ítélet 2016-ban született). Az egyik esetben a bíróság megállapította, hogy egy jegyző jóhírnevét és munkához való jogát azzal sértették meg, hogy egy internetes oldalon a jegyző hivatalvesztését megállapító önkormányzati határozat mellett nem tüntették fel azt a bírósági ítéletet, amely szerint ezek a határozatok jogellenesen szüntették meg a jegyző közszolgálati jogviszonyát. A jegyző ennek következtében éveken keresztül nem tudott elhelyezkedni, mivel a fegyelmi határozat bárki számára elérhető volt az interneten.
Az ügyben tehát a Fővárosi Ítélőtábla személyiségi jogként értelmezte a munkához való jogot, mondván az ember személyiségének kiteljesedésében, a társadalmi és önértékelésben a munka és a foglalkozás, az ezen a téren elért egyéni teljesítmény és az ehhez kapcsolódó társadalmi elismertség igen jelentős szerepet játszik. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a munkához való személyiségi jogi sérelem nem a konkrét munkaviszony jogellenes megszüntetésében, hanem abban állt, hogy a munkáltató éveken át ellehetetlenítette, hogy a végzettségének megfelelő munkakörben helyezkedhessen el (vagyis a nem vagyoni kártérítés megállapításához egy többlettényállási elem társult). A bíróság úgy látta, hogy a kialakult helyzet a munkaviszony jogellenes megszüntetésével okozott sérelemtől függetlenül, további kompenzálásra szorul. A másik, nem jogellenes munkaviszony-megszüntetéssel kapcsolatos perben, egy rendőrrel szemben tiltott pornográf felvétellel való visszaélés miatt indítottak büntetőeljárást és egyidejűleg felfüggesztették a beosztásából. A büntetőeljárás végül jogerősen felmentő ítélettel zárult, ugyanakkor a rendőr az ellene éveken keresztül tartó eljárás miatt olyan súlyos egészségromlást szenvedett el, amelynek következtében alkalmatlanná vált hivatásának ellátására, ezért beosztásából felmentették. A rendőr a munkához való jogának megsértésére alapozva érvényesített nem vagyoni kártérítést. A Fővárosi Ítélőtábla ebben az ügyben is személyiségi jogként értelmezte a munkához való jogot, és kimondta, hogy a munkavállaló sérelme abban áll, hogy a megfelelő munkakörben történő munkavégzése ellehetetlenült.
Merre tartunk?
Bár a kérdés még nem dőlt el, de a fenti bírósági döntések fényében úgy látszik, hogy az ítélkezési gyakorlat a munkához való jogot személyiségi jogként értelmező irányba fejlődik. Mindazonáltal az is körvonalazódni látszik, hogy a munkához való jog megsértésének megállapításához a bíróságok nem elégszenek meg a munkaviszony megszüntetésének jogellenességével, hanem ezen felül többlettényállási elemet is megkövetelnek.