Színházcsinálóként érkeztünk, és a társulattal együtt gondolkodva akarunk dolgozni – mondta a KamaraOnline-nak Őze Áron. A dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza igazgatója július 1-től vette át az irányítást. Sipos Imre művészeti igazgató szerint igazi városbarát előadás lesz jövő áprilisban a Valahol Európában.
– Sikerült már belakni Dunaújvárost és a színházat?
Őze Áron: A színházat viszonylag gyorsan belaktuk, illetve még lakjuk be ezekben a hetekben. Ami a várost illeti, azt szeretném, ha a közönség lakná be inkább a színházat. Jó lenne, ha mindenki rólunk beszélne, és még a csapból is a Bartók Kamaraszínház folyna. Kicsit unalmas hírem van a sajtónak és a szakmának is: nagyon normálisan, konstruktív kommunikációval, példaértékű módon sikerült átvenni a házat július 1-jén. Nyilván ez nem érdekes hír a botrányra vágyóknak, viszont hallatlanul fontos a nézők és az intézményben dolgozók szempontjából. Nem mellékesen a párom, Auksz Éva révén ismerem a várost, a családom fele a környékről származik.
– Mennyire maradt stabil a gárda?
Őze Áron: Teljes mértékben az maradt, mára mindenki megnyugodott. Sipos Imre művészeti igazgatóval olyan műsort állítottunk össze, hogy minden színész három-négy szerepet játszik, vagyis vastag lesz az évadjuk. A Bizalom évadát hirdettem meg, kölcsönösen ki kell próbálnunk egymást. Mindenki érezheti, hogy nem az ördögtől valók vagyunk, közvetlen színházcsinálóként érkeztünk, és a társulattal együtt gondolkodva akarunk dolgozni. Néhány dolgon változtatni kellett, mert szerintem mindenkinek a legjobb munkakörülményeket kell biztosítani, néhány munkakört is pontosítottunk. Új közalkalmazotti státuszokat kértem a fenntartó dunaújvárosi önkormányzattól. Amit a város eddig ígért, azt megkaptuk. Úgy gondolom, minden rendben van.
– Hogyan tervezték a költségvetést?
Őze Áron: Idén, a naptári év miatt örököltük a büdzsét. A pályázatot Sipos Imrével és Csadi Zoltán igazgatóhelyettessel közösen írtuk. Ebben az is szerepel, hogy kértük a költségvetési összeg kezdeti emelését. Minden reményünk megvan, hogy ezt a 2017-es évre meg is kapjuk.
– Ez hány százalékot jelent?
Őze Áron: Húszat. A következő évekre pedig a költségvetés követésére lenne szükségünk, ez minimális plusz összeg, legfeljebb 1-2 százalékos többlet.
– Számolnak a bevételek növelésével?
Őze Áron: Mindenképpen. Most 3 ezer stabil, törzsgárdatag nézőnk van, ezt az első évben szeretnénk 5 ezerre emelni. Ha ők mind a tíz produkciónkat megnéznék, akkor csak ebből 50 ezer eladott jegyünk lenne.
– Az előadások számát is növelni akarják?
Őze Áron: Nem. Most még csak „tapogatjuk” a dunaújvárosi és a régió közönségét, felmérjük, hogy mit szeretnének, s akkor egyre többen ülnek majd be minden produkcióra. Izgalmas, minden korosztályt megszólító az idei műsorterv. Színvonalas népszínházat kell csinálnunk, ezt nagy örömmel vállaltuk és ezen dolgozunk. Olyan megyében és városban, ahol a Bartók működik, ez kötelező feladat. Teljesen más a nagyszínpad és a stúdió műsorpolitikája, jövő nyáron pedig a Petőfi liget életében is mind jobban szeretnénk részt venni. Máris sok együttműködő partnerrel van kapcsolatunk. Sipos Imrével nehéz és kalandos ciklust töltöttünk el korábban a Pesti Magyar Színházban, szakmai hitelességünket szeretnénk Dunaújvárosban is kamatoztatni.
– Teljesen más az igazgatói munka a Bartókban, mint amilyen a Magyar Színházban volt?
Őze Áron: Teljesen. Itt sokkal kisebb az őrültek háza, sokkal többet lehet figyelni az alkotói munkára, sokkal kevesebb butaság veszi el a figyelmet a fontos dolgokról, a színházcsinálásról. Sokszor egy autóban utazunk a fő- és Dunaújváros között Imivel, s már a beszélgetések kivesznek kicsit a budapesti pörgésből. Amikor hajtunk az M6-os sztrádán, és látjuk a földeket, a bálákat, az embert egyfajta végtelen nyugalom önti el. Dunaújvárosban nincs az a budapesti mentalitás, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene – mert tudják, ha a szomszéd tehene megdöglött, akkor az övéké következik. A Bartókban nagyon lelkes és erős a gárda, figyelünk egymásra. Vigyázni kell rájuk, kőszínházi működést kell teremtenünk, szépen, együtt csináljuk a színházat. Elődeink komoly munkát végeztek, a marketing- és sajtóstratégia kidolgozása azonban ránk vár.
– Ki felel ezért?
Őze Áron: Csadi Zoltán. A munkáját egy helybéli agilis hölgy, Nemes Orsolya segíti. Ő most kezdi a szakmát, de éppen ez a jó, mindig szerettem, ha lelkes, értelmes fiataloknak tudok lehetőséget adni. Sokkal jobban kell pörögnünk a Facebookon is, és az internetes jegyeladás terén bőven van mit tennünk.
– Nyilván kihasználnák a most indult M5-ös kulturális tv csatorna lehetőségeit.
Őze Áron: Hogyne. A színházi szakmának nagyon kecsegtető lehet a csatorna működése, visszatérhetnek akár a korábbi színházi közvetítések, több hírt kaphatnak a nézők a világunkról. Azon leszek, hogy a Bartók minél többet profitáljon ebből a kulturális kapcsolatból. Én még megéltem korábban a Duna TV versmondós időszakát, aztán jött egy nagy törés, archív felvételekből televízióztak, de most mindez megváltozhat.
– Nem jó kifejezés rá, de ismét divat lesz a kultúra Magyarországon?
Őze Áron: Hiszek benne, hogy igen. Legyen divat, legyen cool, legyen zsír a kultúra, teljesen mindegy, hogy hogyan fogalmazunk, csak teremtsünk újra értéket. Sok mindenen sírunk-rívunk. Nem azt mondom, hogy tudom a megoldást, de a Magyar Színházban igazgatóként eltöltött öt év tapasztalata alapján és régóta a magyar kulturális életben tevékenykedve, nagyon sok problémát látok, amit magunknak köszönhetünk. Egy biztos: a legnehezebb időszakokban is kultúra- és művészetkedvelő volt a magyar ember, és ma is az. Ezt érezzük a nézőtereken, a koncerttermekben. Nehézségek vannak, de a magyar ember igénye a kultúrára nem irtható ki.
– Pedig nagy erőkkel próbálkoznak ezzel bizonyos tévés kereskedelmi csatornák.
Őze Áron: Amit sokszor a nyakunkba zúdítanak, azt kikérem magamnak! Náluk az a képlet, hogy három percig bárki lehet sztár. Ezt a lélekterrorizmust elfogadhatatlannak tartom! A kultúrának amúgy sosem tett rosszat, ha volt mi ellen dolgoznia.
– Hogyan lehet a fiatalokat visszavinni a színházba?
Őze Áron: Interaktívvá kell tenni a színházat, olyan eszközöket kell találnunk, amelyekkel közvetlenül megszólíthatóak. Nem az történik velük, hogy „kötelező” öltönyben-nyakkendőben két és fél órán át nézni olyasmit, ami nem érdekli őket, ráadásul közben mobilozni sem tudnak! Tartalmilag és érzelmileg is közel lehet jutni hozzájuk, de csakis új eszközökkel. Észre kell vennünk, hogy új színházi szakma született, a színházpedagógia. A gyerekeket és kamaszokat úgy kell bevonni a színház fogyasztásába, hogy az egyre izgalmasabb legyen. A Magyar Színházban csináltunk egy stúdió előadást, a Rómeó és Júliát. A kamaszok imádták, hiszen ötven centire ültek a szerelmesektől, mondták is a srácok: milyen jó csaj ez a Júlia – a lányok meg odavoltak Rómeóért.
– Ilyen volt 2-300 éve a színház, a közvetlenségével és közelségével. Igaz, Rómeó farmerzsebében ma mobiltelefon csörög.
Őze Áron: Így van. Mindent lehet, csak tudnunk kell használni, amit kapunk. A színháznak használati utasítást kell adnia a fiataloknak a fogyasztáshoz.
– A színész szívesen mutatja meg magát – rendezőként is. Tudatos volt, hogy az új évadban Őze Áron és Sipos Imre is rendez a Bartókban?
Sipos Imre: Áron már mondta, hogy a Bizalom évadát hirdettük meg. Nyitottak vagyunk, igyekszünk megadni mindenkinek a lehetőséget, cserébe azt kérjük, hogy ők is legyenek nyitottak felénk. Ez a munkában remekül átjön. Ahhoz, hogy megismerjem a kollégákat, illetve ők megismerjenek engem, dolgoznunk kell – színészként is, rendezőként is. Új vezetőként kötelességünk megnyilvánulni művészeti vonalon. Ezért rendez Őze Áron és Csadi Zoltán, ők játszanak is – én nem, magamra nem osztottam szerepet. Nyilván eljön az a pillanat, amikor én is fellépek a társulattal.
– Az új seprőnek mindig „sepernie” kell?
Sipos Imre: Kicsit furcsa helyzet, hogy igazából mik vagyunk. Gyanúsan szoktak nézni, ha színészek vannak a színház élén, mi pedig mind a hárman színészek vagyunk. Mi sosem felejtünk el színésznek lenni, ám jó érzés, amikor rendezőként is jó produkciót csinálunk. A színházban vezetőnek lenni olyan, mint amilyen a családban az apa szerepe. Összetartunk egy közösséget. Vezetőként mi most plusz feladatot vállalunk a tervezéssel, az adminisztrációval, amellyel valamennyi energiát ugyan elveszünk a művészi munkánkból, de erre szüksége van a társulatnak. Abból a szempontból biztosan őrültek vagyunk, hogy elképzelhetetlennek tartjuk az életünket a színház nélkül. Sok oldaláról ismerjük a színpadot, és ez jó dolog.
– Művészeti vezetőként miként lehet szondázni, hogy mi kell a Bartók közönségének?
Sipos Imre: Ez nem csak a bizalom, de a kísérlet éve is. Picit tapogatódzós ez az első év. Most vagyunk a legnehezebb helyzetben, most van szükség a legtöbb bizalomra a nézőktől is. Vidéki fiú vagyok, Miskolcon nőttem fel, azt gondolom, hogy jobban sejtem, hogy mi kell egy vidéki színház publikumának, mint az, aki világéletében Budapesten élt. A fővárosi teátrumok közül az egyikben csak zenés darabokat játszanak, a másik alternatív hely, a harmadik bulvárt kínál, a negyedik drámát és művészszínházat csinál. Egy vidéki színházban akkor dolgozunk jól, ha mindenből tudunk adni egy kicsit, hiszen csak egy színház van. Arra próbálok kísérletet tenni, hogy különböző műfajú előadásokat tervezzünk. Nagyon kíváncsiak vagyunk a visszajelzésekre, fontos minden visszacsatolás. És az is fontos, hogy ne az legyen a visszacsatolás, hogy a következő évadban kevesebb jegyet vagy bérletet vesznek. Évad közben fogunk beszélgetni a közönségünkkel. A kamaraszínház elnevezés ellenére egyáltalán nem kicsi a Bartók. A nagyterem 380 férőhelyes, a stúdió 80-90 fős. A nagyszínpadi darabokkal a vélt tömegigények felé kell mennünk, míg a stúdióban a legkisebbeket is meg tudjuk szólítani, valamint alkalom nyílik művészi kísérletekre is.
– Az igények felmérése miatt csak nagyon nagy vonalakban van meg a következő évad műsorterve?
Sipos Imre: Nem, hiszen a pályázatban is szerepel öt évadra a tervünk. Ebben az évadban látni fogjuk, hogy jó irányba megyünk-e, és mi az, amin módosítanunk kell. Majd kiderül, hogy több magyar szerzőt szeretne-e a közönség, esetleg a világirodalomra mutatkozik nagyobb igény – a hangsúlyokat, ha kell, el lehet tolni. Nagyon áldásos, hogy sok előadást csinálunk. Minden évadban nyolc saját premierrel készülünk, ha pedig nyáron a Petőfi liget életébe visszacsempésszük a színházat, az plusz egy bemutatót jelenthet. Emellett ott van évadonként két táncszínházi produkció is, amelyet Vári Bertalan művészeti vezetésével a Bartók Táncszínház állít színpadra. Pesten nagy ritkán, a leghajtósabb évben volt tíz premierünk, Dunaújvárosban viszont ez az alap. Vidéken gyakrabban kell frissíteni a műsort, hiszen 15-20 előadáson ott van a teljes közönség. Budapesti színészként arra szocializálódtunk, hogy bemutattunk valamit 1998-ban és azt még 2016-ban is játszottuk. Itt ez elképzelhetetlen. Engem azonban felszabadít ez az állapot, művészeti vezetőként szabadságot ad. Ha valami nem tetszik annyira a közönségnek, nem kell a végtelenségig műsoron tartani.
– Viszont a több darab sokkal több munkával jár.
Sipos Imre: Pontosan így van, de aki nem szereti a munkát, az ne csináljon színházat. Ahogy Áron, úgy én is próbacentrikus vagyok. Az előadás ünnepi helyzet, de az odavezető út nélkül nincs produkció, ezt az utat is szeretni kell bejárni. A próbák azért kellenek, mert az esti színpadi ünneplések mellett napközben is dolgoznunk kell. Én igazán azt szeretem, amikor a próbákon őrlődünk, az ismeretlen felé megyünk.
Őze Áron: A több darab azért is jó, mert többször lehet tiszta lappal kezdeni – évad közben is. A színház olyan, mint egy szülészeti osztály. Amikor a baba már világra jön (ez a premier), úgy érzi az ember színészként, rendezőként és igazgatóként is, mintha saját gyermeke született volna meg. A lényegi kérdések azonban a szülés előtt, a próbákon dőlnek el. Ha egy csapat jól próbált, rengeteget dolgozott, elment a végletekig, nem megúszásra játszott, akkor játszani már nagyon könnyű, szinte magától megy.
– Személyes sikerként élné meg, ha jelentkeznének színészek, rendezők, hogy Dunaújvárosban szeretnének dolgozni?
Őze Áron: A Magyar Színházban öt évig munkáltató lehettem igazgatóként, ami nagyon nagy felelősség, de egyben jó érzés is volt. Véget ért ez az időszak, s másfél évig ugyanúgy a piacon voltam, mint mindenki más a kollégáim közül, mégis jelentkeztek nálam, hogy szeretnének velem dolgozni. Most megint úgy alakult az életem, hogy újra adhatok munkalehetőséget. Nagyon sokan meg is keresnek, de ez mégsem személyes siker, hanem a felelősség része. Azokkal, akik megtisztelnek a felvetéssel, hogy hozzánk jönnének, kutyakötelességem leülni legalább egy beszélgetésre.
– Mennyire akar a jövőben a Bartók befogadó színházként működni?
Őze Áron: Egyharmad részben igen, kétharmad részben nem, azt gondolom, hogy ez a jó arány. Nyitva vannak a Bartók kapui, sok mindent szívesen látunk, de meghatározóak a saját produkcióink.
Sipos Imre: Ennek is megvan a maga hagyománya, ahogy annak is, hogy a fővárosival ellentétben őszi és tavaszi bérletrendszerünk van. A Bartóknak hosszú ideig nem volt saját társulata, éveken keresztül fővárosi társulatok mutatták be az előadásaikat. Ezért butaság lenne szakítani ezzel a hagyománnyal, hiszen a máshonnan érkezett produkciók is érdeklik a közönséget. Most az is a feladatom, hogy az országban előadásokat nézzek meg, amelyekből választani tudunk. Ebben a struktúrában évadonként négy meghívott előadás mindig van a nagyszínpadon, ám szeretnénk, ha a stúdióban több vendég produkció lenne. Ez nagyon jó a közönségünknek, nem kell például a fővárosba utazni, hogy egy híres színészt megnézzenek, ha ő jön hozzánk.
– Hát még, ha a néző utazik Budapestről Dunaújvárosba egy jó darab miatt!
Sipos Imre: Arra lehet, hogy még egy picit várnunk kell, de annak is eljöhet az ideje. Igyekszünk a városban gondolkodni. Nem véletlenül mutatjuk be jövő április végén a Valahol Európában című darabot. Kinyitjuk a színház kapuit, helyi iskolákból válogatjuk a gyerekszereplőket. Horváth Patrícia rendező néhány hét múlva kezdi a castingot, amelyet a bemutatóig workshopok követnek. Nagy örömünkre Dunai Tamás elvállalta a főszerepet. Szeretnénk, ha az előadásban a Vasas Táncegyüttes művészei is fellépnének. Olyan lesz majd az előadás, hogy Dunaújváros érezze: ez a színház értük van, hiszen a gyerekek, anyukák, apukák, szomszédok is színpadra állnak.
– A Bartók-produkciókat meg is lehet rendelni. Kik rendelnek?
Sipos Imre: Elsősorban művelődési házak. Ezek általában 2-3-400 fős kultúrházak – ami a Bartók színpadán elfér, az elfér ezeken a helyeken is. Konkrét helyszínekkel tárgyalunk, biztos, hogy több városba is utazunk.
– A Bartók sok évtizede művelődési ház volt, most már a művelődés, a kultúra háza. Ez sok mindenre kötelez.
Őze Áron: Rendkívül érdekes volt az első, igazán baráti beszélgetésem Cserna Gáborral, Dunaújváros polgármesterével. Az első mondatok között hangzott el az, hogy nem a Bartók színház a feladat, hanem a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza. Ez így, együtt teljes kihívás. A próza és a tánc mellett minden hónapban tervezünk kiállítást, javarészt helyi művészek alkotásaiból. Itt valóban összművészeti munkára van lehetőség. A Bartókot a város kulturális központjává szeretnénk tenni, az előtte lévő teret pedig egyfajta találkozási ponttá. Most vagyunk abban a szerencsés helyzetben, hogy az elődök sok évtizedes munkája után a felnőtté vált színházat üzemeltethetjük.
– Hol lenne jó öt év múlva tartani?
Őze Áron: Ott, hogy már nem tudunk elég előadást kitűzni a közönségnek. Ott, hogy az egész megyét, az egész régiót, de a fővárost is ideértve, meg tudtuk szólítani. Ott, hogy a lehetőségekhez képest a legigényesebben tudunk szolgálni. Egy ciklust végigcsinálni, olyan, mint egy két felvonásos darabban az első részt eljátszani. Ha jól dolgozunk, akkor a következő ciklusban már leszüretelhetnénk a most nevelgetett fánk gyümölcsét.
Szerdahelyi Csaba
