A kínaiaknak minden okuk megvan arra, hogy megtakarításaik egy részét a Juncker-tervbe forgassák – írja Alicia García-Herrero, a Bruegel kutatója.
Nem sokkal azután, hogy 2014-ben az Európai Bizottság elnökének jelölték, Jean-Claude Juncker grandiózus programot jelentett be, amely a tervek szerint a következő három évben (2015–2017) 315 milliárd euróval támogat hosszú távú projekteket és segíti a kis- és közepes méretű vállalkozások finanszírozását.
A Juncker-tervet illető kritikák közül az egyik leggyakoribb, hogy a támogatásokhoz nem rendeltek új forrásokat, csupán a már meglévő pénzt „hasznosítják újra”. Sokan kételkednek abban is, hogy vajon a magánszféra hajlandó lesz-e a tőle elvárt finanszírozást nyújtani. Ezidáig 21 milliárd eurónyi magvető tőke gyűlt össze, a nemzeti fejlesztési bankok pedig 42,5 milliárd euróra vállaltak kötelezettséget, ami elég messze van még a teljes, 315 milliárd eurós célkitűzéstől. Mostanáig hiábavalónak bizonyultak az európai döntéshozók arra tett kísérletei is, hogy – különösképpen Európán kívülről – magántőkét mozgósítsanak.
A közelmúlt új fejleménye, hogy Kína is érdeklődést mutat a program iránt. Li Ko-csiang miniszterelnök a június 29-i, brüsszeli EU-Kína csúcstalálkozón elejtett néhány megjegyzést, miután arról szóltak a hírek, hogy a Kína kezdésként 5 és 10 milliárd euró közötti összeget szeretne erre a célra mozgósítani (képünkön a kínai miniszterelnök Jean-Claude Junckerrel). Nem világos mindazonáltal, hogy miként valósulna meg a kínai befektetés. Ez ugyan tisztán technikai kérdésnek tűnik, mégis jóval túlmehet azon az egyszerű igazságon, miszerint minél több beleszólása van Kínának abba, hogy milyen típusú projekteket finanszíroz, annál nagyobb kedve lesz részt venni bennük. A Juncker-tervben jelenleg meglévő beruházási eszközök pénzügyi nyereséget ugyan kínálnak, az egyes projektekben való tulajdonrészt azonban nem: ez azt jelenti, hogy Kína legföljebb a szektort választhatja meg, amelybe az általa felajánlott pénzt fektetik.
Kína az ilyen típusú ügyeket mindig egy szélesebb körű tárgyalási csomag részeként kezelte Európával. Az Európai Uniónak a kétoldalú tárgyalásokon előnyt jelenthet, hogy korábban feltétel nélküli támogatta az Ázsiai Infrastruktúra-fejlesztési Bankot (AIIB).
Európa az Egyesült Államok példáját követve egy beruházási egyezményről is tárgyal Kínával. Mivel az USA-val folytatott tárgyalásokon – amint azt Hszi Csin-ping Obama elnökkel való találkozója is mutatta – nincs előrelépés, Kína szempontjából stratégiai jelentőségű, hogy Európával tető alá hozza a megállapodást. Érdemes megjegyezni: bár Kína európai befektetéseinek volumene megugrott (a tavalyi összeget némelyek 55 milliárd dollárra becsülik), még mindig messze van az egyesült államokbeli vagy a japán befektetések volumenétől.
Végezetül Kína is elindította a maga „Juncker-tervét”, az „Egy Övezet, Egy Út Kezdeményezést”, amelynek célja az Ázsia és Európa közötti egykor működő kereskedelmi útvonal újjáélesztése. A „Selyemút Infrastrukturális Alap” 40 milliárd dolláros befektetési terve – amelyhez még az AIIB is hozzájárulhat – világosan mutatja: a kínai geopolitikai ambíciók szempontjából Európa jelentősége megnőtt. Ennek jele a nemrégiben aláírt „EU–Kína Kapcsolódási Platform” egyetértési nyilatkozat, amelynek célja az „Egy övezet, Egy út” és az olyan uniós kezdeményezések, mint a transzeurópai közlekedési hálózat közötti kapcsolatok erősítése.
Mindent egybevetve, a kínaiaknak jó okuk van arra, hogy megtakarításaik egy részét a Juncker-tervbe forgassák. Lehet, hogy tovább fognak alkudozni annak érdekében, hogy a szektorok kiválasztásába nagyobb beleszólásuk, az alkalmazott technológiákhoz pedig nagyobb hozzáférésük legyen. Reméljük, hogy az európai döntéshozók ellenállnak majd a nyomásnak, és a szabályokat az eredeti formájukban tartatják be. Figyelembe véve, hogy Kína által ezidáig felajánlott összeg a teljes volumennel összevetve korántsem jelentős, nincs miért meghátrálni.
Alicia García-Herrero,
a Bruegel szenior kutatója
