Mi haszna az egyetemen tanított gazdaságtannak? Ki lehet-e lépni az eurózónából? A The Conversation vezető egyetemi oktatókat kért fel, hogy tegyék fel kérdéseiket Janisz Varufakisznak, az athéni egyetem professzorának, a Sziriza ex-pénzügyminiszternek, aki magáról azt mondja: „véletlenségből” lett közgazdász.
Az interjú első része itt olvasható.
Simon Wren-Lewis, University of Oxford – Egy erős Franciaország képes lehetett volna ellensúlyozni Németországot az eurócsoportban, vagy Németország mindig maga mellett tudhatta a többséget?
Varoufakisz: A francia kormány érzi, hogy nem elég erős. A költségvetési deficit folyamatosan az uniós túlzottdeficit-eljárás tartományában van, ami Pierre Moscovicit, az Európai Bizottság gazdasági és pénzügyi biztosát – korábbi francia pénzügyminisztert – nehéz helyzetbe: keményen fel kell lépnie Párizzsal szemben Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter éber figyelme mellett.
Az is igaz, hogy az eurócsoport teljesen Schäuble befolyása alatt áll. Franciaország előtt mindazonáltal lehetőség nyílt arra, hogy a görög válságot felhasználja a játékszabályok megváltoztatására – egy olyan játék szabályait, amelyet Franciaország sohasem fog megnyerni. A francia kormány elszalasztotta a lehetőséget, hogy fenntarthatóvá tegye eurózónabeli helyzetét. Ennek következménye, attól tartok, hogy Franciaország hamarosan olyan helyzetbe kerülhet, amelyben az eurócsoport elnökének vétójoga lesz a nemzeti költségvetésről szóló kormányzati döntésekben. Ha pedig ez bekövetkezik, vajon meddig lesz képes az Európai Unió túlélni azt, ha olyan országokban, amilyen Franciaország, visszatér az ocsmány nacionalizmus?
Kamal Munir, University of Cambridge – Gyakran említette, hogy a Trojkával folytatott tárgyalásokon a gazdasági kérdések csupán a felszínen jelentek meg, valójában egy politikai játszma zajlott. Nem gondolja, hogy rossz szolgálatot teszünk a tanítványainknak, amikor olyan gazdaságtant tanítunk nekik, amely ilyen nyilvánvalóan távol áll a valóságtól?
Varoufakisz: Ha a gazdaság egyáltalán szóba került volna a Trojkával folytatott megbeszéléseinken, boldog lettem volna! De ilyesmi egyszer sem fordult elő. Akkor sem volt gazdasági elemzés, amikor a gazdasági változók kerültek szóba. A megbeszéléseken csak szabályokról és célkitűzésekről esett szó. Amikor például olyanokat mondtak, hogy „az előírások szerint Görögországban az elsődleges többletnek 2018-ra legalább 3,5 százalékosnak kell lennie”, akkor megpróbáltam a gazdaságra terelni a szót, és kifejtettem, hogy a 2018-ra kitűzött 3,5 százalékos elsődleges többlet már ma visszaveti a növekedést, azonnal növeli az államadósság/GDP arányt és lehetetlenné teszi a szóban forgó cél elérését 2018-ra. Az ehhez hasonló, alapvető gazdasági érvelést durva támadásként kezelték. Egy alkalommal azt vetették a szememre, hogy „oktatom” őket makrogazdaságból.
Ami a pedagógiai kérdést illeti: valóban olyan gazdaságtant tanítunk a hallgatóknak, amely a ténylegesen létező kapitalizmusra nem alkalmazható. Az eurócsoportnak ahhoz a részéhez azonban, amely zárt ajtók mögött hoz súlyos döntéseket, semmilyen gazdasági megfontolás nem ér el – még a neoklasszikus közgazdaságtan sem.
Mariana Mazzucato, University of Sussex – Miként mutatott rá a görög válság (az okai és a következményei) a neoklasszikus (mikro- és makro-) gazdaságtan hibáira?
Varufakisz: Akik nem ismerik a helyzetet, meglepődhetnek, amikor azt hallják: a legjobb egyetemeken tanított makrogazdasági modellekben sem felhalmozott adósság, sem „önhibán kívüli” munkanélküliség nem szerepel, de igazából még pénz sem (relatív árakkal, amelyek egyfajta alkut tükröznek). Néhány véletlenszerű sokkhatástól eltekintve, amelyet a feltevések szerint a kereslet és a kínálat gyorsan elsimít, a modellek abból indulnak ki, hogy a megtakarítások automatikusan termelő beruházásokban jelennek meg, válságok ennélfogva nem alakulhatnak ki.
Az ifjú közgazdászok aztán szembesülnek a valósággal, és például azt látják, hogy a német megtakarítások szintje folyamatosan meghaladja a német beruházásokét, miközben a görög beruházások volumene a „jó időkben” (azaz 2008 előtt) nagyobb volt megtakarításokénál, a válság alatt azonban nullára csökkent.
Ami a mikroökonómiát illeti: az, hogy miközben Görögországban a reálbérek 40 százalékkal csökkentek, a foglalkoztatás tovább esett, az export pedig nem növekedett, „Technicolorban” illusztrálja, mennyire hasznavehetetlen az a mikroökonómiai megközelítés, amely a makrogazdaságtan alapját képezi.
Mark Taylor, University of Warwick – Egyetért azzal, hogy Görögország nem teljesít azokat a feltételeket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy egy európai valutaunió sikeres tagjává válhasson? Nem lett volna jobb most kiválni – ahelyett, hogy szépítik a hibákat és várják a néhány év múlva bekövetkező újabb görög gazdasági válságot?
Varufakisz: Az eurózónát úgy hozták létre, hogy még Franciaország és Olaszország sem tud boldogulni benne. A jelenlegi intézményi viszonyok közepette valutaunió csak a Rajnától keletre és az Alpoktól északra lenne fenntartható. Egy ilyen unió sajnos nem használna Németországnak, mivel nem védené meg a külkereskedelmi többletére reagáló folyamatos átértékeléstől.
Ha pedig „feltételeken” a maastrichti kritériumokat érti: természetesen nyilvánvaló, hogy Görögország nem teljesítette őket. Ahogy Olaszország és Belgium sem. Spanyolország és Írország viszont igen: 2007-ben mindkét ország költségvetésihiány-, adósság- és inflációs mutatói jobbak voltak, mint Németországéi. És amikor beütött a válság, Spanyolország és Írország egyaránt nagy bajba került. Röviden: az eurózónát nemcsak Görögország számára tervezték meg rosszul, a „design” mindenkinek rossz.
Vajon ki kellene lépnünk? Ahhoz, hogy valódi választ adhassunk, különbséget kell tenni aközött, hogy Görögországnak – és más országoknak – nem kellett volna belépniük az eurózónába, és aközött, hogy most ki kell lépnünk. Technikai értelemben ez egyfajta hiszterézis: egy nemzet számára az eurózónába vezető út az euró bevezetése után eltűnik, és minden arra tett kísérlet, hogy a nem létező úton visszatérjen, egy hatalmas szikláról való zuhanás kockázatát rejti magában.
Forrás: The Conversation
