Megvan bennem a kíváncsiság és vágy, hogy mindig újabb épületeket töltsünk meg élettel – mondja Magács László. Az Átrium Film-Színház igazgatója csodákról, történetmesélésről és a cipő sarkalásáról is beszélt a KamaraOnline-nak adott interjúban.
– Átrium Film-Színház. A programokat nézve a színház rész tökéletesen rendben van. Mi a helyzet a filmekkel?
– 2012 őszén, az induláskor az volt a tervem, hogy csinálunk filmklubokat is. Azzal szembesültem, hogy csak nagyon speciális eseményekre tudjuk elhozni a közönséget, ezért a filmklub nem működik folyamatosan. Egy magán filmforgalmazó céggel, a Magyar Hangyával kezdtem el dolgozni, viszonylagos rendszerességgel most is ők tartanak bemutatókat. Török Ferenc Moszkva tér című filmjével zárt annak idején az Átrium mozi, az újranyitáskor ezért ezt vetítettük. Tavaly új sorozatba kezdtünk, azokat a magyar filmeket vetítettük, amelyek kikerültek a standard forgalmazásból. A sorozatot folytatjuk, de értelemszerűen a színház élvez elsőbbséget.
– Az Átrium befogadó színház, ugyanakkor más játszóhelyekre is el kívánnak jutni. Hová?
– Nagyon sokfelé tapogatózom, konkrét tárgyalásokat is folytattam, de még nem publikusak a helyszínek. Igyekszem olyan vidéki kapcsolatokat kialakítani, hogy ne csak mi fogadjunk előadásokat, hanem a mi produkcióinkat is láthassák máshol. 1990-ben megtaláltuk a Merlin Színház épületét, ami akkor üresen állt, 2012-ben rátaláltunk az ugyancsak üres Átrium épületére. Megvan bennem a kíváncsiság és vágy, hogy mindig újabb épületeket töltsünk meg élettel. Ez lesz ennek az évadnak a feladata.
– Harminc korábbi előadásukat megtartva az évadban hét bemutatóra készülnek. Melyiket tartja a legizgalmasabb vállalkozásnak?
– Nekem nagyon fontos, hogy Zsótér Sándor abban a színházban dolgozzon, ahol én – ez fontos pontja, hogy mit gondolok a színházról. Nagyon régi munkakapcsolat van közöttünk, remélem, hogy megszereti a színházunkat, és lesz folytatás.
– Novemberben mutatják be a Cájtstükköt, a honlapjuk szerint ez még csak a darab munkacíme.
– Már nem az. Ez marad a cím.
– Ugyanilyen fontos, hogy a színészek közül kik játszanak itt? Alföldi Róbert például állandó szereplő és partner.
– Nagy pillanat volt: az Átrium pont akkor alakult, amikor Robi elvesztette a Nemzeti Színházban az igazgatói posztot, és az induláskor nálunk kezdett. Ez azóta is jó szövetség vele. Nagyon fontos, hogy itt van, s azt gondolom, hogy neki is jó megjelenési helyszínnek az Átrium. Alföldi annyira sikeres színházcsináló rendezőként és színészként is, hogy természetesen nem kizárólagos „tulajdona” az Átriumnak, de erős partnerünk.
– Az Ön rendezésében mutatják majd be az Isteni színjátékot. Úgy gondolom, ez megint egyfajta forradalmi vállalkozás, a színház, a cirkusz, az illúzió ötvözése.
– A színház cirkusz. A 17. századi Londonban a nézők a Globe színpada előtt álltak, teljesen hétköznapi, szoros viszonyuk volt a színházzal, a történetekkel, az akkori színjátszási technikával. Azt gondolom, hogy akkor működik jól a színház, ha sokféle. A színház akkor nem működött jól, amikor politikai alapon meghatározták, hogy milyen típusú előadásokat kell játszani. Akkor még azt is meghatározták, hogy a Sztanyiszlavszkij-féle módszerrel kell színészt képezni. Volt idő, amikor nagyon hasonlóak voltak az előadások, mert ugyanazt az iskolát képviselték a színészek. Hiba volt egy színházon kívüli embernek arról dönteni, hogy mi legyen a metódus.
A jó színháznak ma megvan a saját arculata, akár a Katona Józsefnek, akár az Örkénynek vagy másoknak. Ha érvényes színházi gondolatokat tudok megfogalmazni, csak másfajta stílusban, akkor annak is megvan a mozgástere és a szerepe az életünkben. Gondolhatok én az életről bármilyen erős dolgot, a végén mindig a közönség dönti el, hogy mi kell neki. Hiába érvényes a gondolatom, ha azt nem tudom megosztani a publikummal.
A színház ma egyre több eszközt használ fel a csoda megteremtéséhez. Én csodának tekintek egy fantasztikusan elmondott monológot is, mint amilyen például a Mindent a kertbe! című darabban van. De csoda az is, ha nézőként elámulok a színpadi eseményeken, történéseken, lebegéseken. És az is csoda, ha a színpadon „varázsolódik elő” a cilinderből egy nyuszi. Ha ezeket a csodákat szervesen be tudom építeni egy háttérelőadásba, akkor meglesz egy furcsa, új útja a történetmesélésnek. Hiszen semmi más dolga nincs a színháznak, minthogy történeteket meséljen a nézőknek. Hogy ez milyen formában történik, az már a rendező világától függ.
– Az viszont nem csoda, hogy egyre több a nézőjük, 2014-ben 65 ezren voltak, az előző évadban pedig rekordot döntöttek a 239 előadással. Érdemes ezt még fokozni?
– Nem. Tavaly megtaláltuk a színház optimális kihasználtságát – egy épületnek is pihennie kell, ahogy a dolgozóknak. Ez nem egy vállalat, amelyiknek a maximális profittermelésre kell fókuszálnia. Az Átrium olyan baráti társaság, amelyiknek szüksége van arra, hogy időnként megpihenjen, leüljön, végiggondoljon dolgokat. Az, hogy állok a gyártósoron, és napi nyolc órában rakosgatom a cipőkre a műanyagsarkokat, természetesen hasznos tevékenység, de a színház nem futószalag melletti munka.
– Ha már említette a profitot. Mekkora büdzsével dolgoznak?
– A négy lábon álló éves költségvetésünk kicsivel több, mint 300 millió forint. Ennek jelentős része a jegyárbevétel. A második legerősebb „láb” a tao, amely végül is egyfajta állami támogatás. Van a Fővárosi Önkormányzattal egy közszolgálati szerződésünk (évi 4 millió forint a garantált támogatás), és van az Emberi Erőforrások Minisztériumától egy kiemelt státuszú minősítésünk, ami 21 millió forintot jelent.
– Pályáznak különböző forrásokra?
– Mindig vannak pályázatok, azonban a néhány millió forint fontos, de elenyésző az összköltségvetésben. Igaz, egy-egy konkrét produkció számára élet-halál kérdése lehet ez a néhány millió. A Fővárosi Önkormányzat támogatja még a középiskolásoknak szóló NézőKépző programunkat. Be kell fektetni, hogy a fiatalokat „megfertőzzük” a színházba járás szeretetével.
– Hagyják magukat „megfertőzni”? A céljuk egyébként is, az, hogy a programot vidékre és határon túlra is elvigyék.
– Valóban, ez is a tervek között szerepel. Azt látom a NézőKépző-s előadásokon a reagálásukból, hogy jó élmény volt nekik. Sok jó tapasztalatra van szükségük, hogy életvitelszerűvé váljon a színházba járás. Nagyon nagy konkurencia a mozi vagy valamilyen internetes játék, manapság a mobilos Pokémon Go, vagy egyszerűen a bulizás, de vevők rá, hogy másként is eltölthetik a szabadidejüknek legalább egy részét.
– Gondolnak arra, hogy bővítik az oktatási segédanyagok listáját?
– Folyamatosan bővítjük. Jelenleg négy darabhoz van ilyen segédanyag, ezek a Vaknyugat, a Sirály, a Makbett és a Kerengők.
– Ebben az erősen elbulvárosodott világban is úgy látja, hogy van igény a minőségre? Valóban lehet a néző a színház producere?
– Tökéletesen így gondolom, ezért is keresem az új tereket, az új lehetőségeket. Hihetetlenül sokat hozzátehet egy előadáshoz, ha megtaláljuk hozzá a megfelelő, különleges, izgalmas teret. Láttam például Dosztojevszkij-darabot Edinburgh-ben a levéltárban. Nagyon furcsának találtam az ötletet, ezért is mentem el megnézni, és a mai napig hihetetlenül izgalmas élményként őrzöm az előadást. Elgondolkodtató előadásokat kell csinálni, megtalálva hozzá a megfelelő teret. Ha egy mű 150 embert tud megszólítani, nem kell erőltetni a 300 emberes nézőteret, hanem a 150 fős teret kell megtalálni.
– A már felsorolt pénzügyiek mellett hány művészeti lábon áll a színház? Hármon? Többön?
– Többön. Nagyon fontos, hogy Alföldi Róberttel egyenértékű szövetségesünk a Pintér Béla Társulat az öt előadásával, valamint a Kultúrbrigád. Az a titok nyitja, hogy legyenek a színház holdudvarában olyan művészek, akiknek fontos a csapat, amelyikért dolgoznak.
– A színészek jelentkeznek, vagy rájuk kell találni?
– Is-is. Próbálok nyitott szemmel járni a világban, s ha erős produkciót látok, végiggondolom, hogy az jó lenne-e az Átriumban is?
– Ma már annyira sokszínű a színházi világ, hogy fölöslegesnek tűnik az alternatív szó. Hiszen a 20–30 évvel ezelőtti produkciókhoz képest ma tulajdonképpen minden alternatívnak számít.
– Igaza van. Az alternatív arról szól, hogy valamivel szemben más választási lehetőséget adok. Ma már valóban szabad a tér minden gondolatnak. A valamikori alternatív társulatokat is függetleneknek hívják. Nem látok igazán nagy kulturális súlybéli különbséget egy ezer fős színházban eljátszott jó előadás és egy nyolcvan fős színházban eljátszott jó előadás között. Azokat az alternatívákat kell felajánlanunk a nézőknek, hogy mindenki a számára legközelebb álló stílusú előadást kaphassa meg. Nem kell irreális vállalásokat tenni önmagunknak, tudnunk kell, hogy mekkora közönséget vonzanak a produkcióink. Természetesen lehet feszegetni a határokat.
– Máshol állítottak már kamaradarabot is nagyszínpadra.
– Igen, de azért az rizikós vállalkozás! Viszont ha az ember nem próbálkozik, nem feszegeti a határokat, nincs értelme csinálni az egészet. A cipősarkat, ugye, mindig ugyanoda kell feltenni, ám színházat csak akkor van értelme csinálni, ha vállaljuk a kockázatot.
– Elkezdődött az Átrium ötödik évada. Elégedett a 2012-ben kitűzött célok teljesítésével?
– Eljutottunk oda, ahová terveztük. Az Átrium létező helyszín, Buda egyik kulturális központja, államilag is elfogadott a koncepciónk. Elégedett vagyok.
– A színháza ismertségével is elégedett?
– Igen. Tudom, hogy vannak színházak, amelyeknek a miénknél több like-ja van a Facebookon, de ez nem like-vadászat. Nem tudom, hogy a budapestiek hány százaléka hallott rólunk. Azt viszont tudom, hogy a színház környékén lakóként sokszor megállítanak ismeretlenek, kíváncsiak a véleményemre, és azt is elmondják, hogy mit szeretnének.
– Abban biztos vagyok, hogy szeret meglepetést okozni. De Ön szereti a meglepetéseket? Például mit szólna, ha szeptember 14-én, a születésnapján meglepnék?
– Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy örüljek a születésnapomnak. Valóban szeretem a meglepetéseket, de nem a hozzám köthetőeket. Nekem az az igazán kellemes meglepetés, ha a következő Átrium-produkció is sikeres lesz.
Szerdahelyi Csaba
A nagy fotón Zsótér Sándor és Magács László
Fotók: Kállai Tóth Anett
