A divat igazságtalan, néha nagyon értékes dolgok sikkadnak el – mondta Bálint András a KamaraOnline-nak adott interjúban. A Radnóti Színház volt igazgatója sárga hátizsákjáról, a veszprémi próbákról, akadémiai székfoglalójáról és Bartók szikárságáról is beszélt.
Bálint András éppen kijön egy megbeszélésről, majd siet tovább egy énekpróbára. Lazának tűnő péntek koradélután van, mégis zsúfolt a színész-rendező programja. Amikor megérkezem a Radnóti Színházba, Bálint András kis türelmet kér, aztán a ruhatárral szemben foglalunk helyet.
Lassan (elismerem: nagyon lassan) kezd interjúkészítő törzshelyemmé válni a Radnóti Színház előcsarnoka. (Legutóbb Hód Adriennel, a Téli rege koreográfusával is itt ültünk le beszélgetni.) A színházteremben tart egy megbeszélés, ezért halkra fogjuk a szavunkat.
Az előcsarnok egyébként jó hely, persze más, mint egy igazgatói szoba. Bálint András harminc év után 2016. február 1-én átadta direktori székét Kováts Adélnak. Sejtem, meglehetősen unja már, amikor arról faggatják, mivel telnek a napjai az igazgatói munka után. Valahol nyilatkozta is, hogy eléggé drámainak tűnik a faggatózás: milyen az élete, amióta nem igazgató? Azért próbáljuk csak megkérdezni…
– Minden drámai felhang nélkül kérdem, hogy miből jut most több Önnek: mézből vagy ecetből?
– Valóban, amikor Kováts Adélnak átadtam az igazgatói feladatokat, az „ajándékaim” között Kosztolányi Dezső verse mellett mézet és ecetet is adtam neki. Hogy nekem miből van most több? Egyértelműen mézből! Az ecet mindig a savanyúságot, a nehézséget, a gondot, a szűk gyomrot, a felelősséget, az olykor felesleges izgalmakat jelenti. Ezektől megszabadultam. A szakma méz részét kóstolgatom inkább.
– A három évtizednyi igazgatást követően mennyivel lett színesebb az élete?
– Tulajdonképpen most is azt csinálom, mint korábban, csak nem megyek fel az irodába. Játszom a Radnóti Színházban, dolgozom Veszprémben, október 3-án székfoglalót tartottam a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián, azzal is sokat foglalkoztam a nyáron. Természetesen a magánéletemben is több idő jut programokra.
– Külsőségekben is „színesedett”. Lecserélte például az igazgatói fekete öltönyöket és a fekete aktatáskáját.
– Így van. A fekete aktatáska helyett gyakrabban van velem egy sárga bőr hátizsák. Megjegyzem, azt a fekete táskát húsz évig cipeltem, hozzám nőtt, két színdarab is belefért.
– A sárga hátizsákba mi minden fér bele?
– Most próbáljuk például a Radnótiban Anders Thomas Jensen Ádám almái című színművét. Aztán helye volt ebben a hátizsákban Keleti Éva fotóművész kiállítására írt nyitóbeszédemnek is. Veszprémben Tolcsvay-Müller musicaljében, az Isten pénzében lépek majd fel, a főszerepet, Ebeneezer Scrooge-t, az öreg uzsorást játszom. Nagyon sok a tanulnivaló, sok a dal. A beszélgetésünk után megyek éppen a főiskolára énekpróbára. Decemberben lesz a bemutató, de rövid a próbaidőszak, és nekem nagyon felkészültnek kell lennem, ráadásul nem vagyok gyakorlott énekes.
– Ha már a veszprémi Petőfi Színházat említette, tavaly decemberben a My Fair Ladyt ott rendezte. Mi az előadás sorsa?
– A vidéki színházak általában nem visznek át előadást a következő évadra. Ezt most áthozták, mert működött, sikeres volt.
– A My Fair Lady egyfajta divat, időről időre előveszik.
– Mert csodálatos darab, egy remekmű! Fantasztikus az irodalmi alapanyag, Bernard Shaw Pygmalionja, csodálatos a zene, az egészben van valami utolérhetetlen. Rendkívül szórakoztató, nagyon magvas, értékes. Igen, a My Fair Ladyt elő szokták venni.
– Magyarországon egyre inkább divattá válik színházba járni. Az utóbbi években hétköznapi előadásokra is nehéz jegyet venni.
– Remélem, hogy így van, és így is marad. Igaz, most, az október eleje nem a legjobb időszak, de október végétől, amikor bejön a téli időszámítás, a színházak élni kezdenek.
– A Radnóti Színház is egyre divatosabb lesz?
– A divat olyan szeszélyes, bizonytalan valami! Kiszámíthatatlan, hogy mi tetszik, mi terjed el és miért. A divat igazságtalan. Néha nagyon értékes dolgok sikkadnak el. Igaz, fordítva is előfordul, hogy valamiért valami kevésbé értékeset, sőt, ócskát felkapnak. Használtam én is többször a színházunkkal kapcsolatban a divat szót, de nem biztos, hogy helyesen.
– Hogyan látja, merrefelé tart a Radnóti?
– Kováts Adél igazgatóként folytatni akarja, amit csináltam, de természetesen másként. Amikor először beszéltünk annak idején arról, hogy mit szólnék hozzá, ha pályázna, azt mondtam: azt kell eldöntened, hogy mit folytatnál a hagyományból, és mi az, amit másként csinálnál. Adél értelemszerűen másik generáció, másik korszak képviselője, van, amiről másként gondolkodik.
– Az elmúlt másfél évben sokszor beszélgettek? Kováts Adél sokszor kért tanácsot?
– Természetesen beszélgetünk, hiszen gyakran találkozunk, együtt is játszunk. Azonban a legelején megmondtam, hogy nem vagyok tanácsadó. Engem nem kell meghallgatni. Engem meg lehet kérdezni, és akkor elmondom azt, hogy én mit, hogyan látok – lényeges vagy lényegtelen dolgokban egyaránt.
– Ez egy új évad tervezésére is kiterjed?
– Nem, nem terjed ki. Mondom: én nem vagyok tanácsadó. Itt maradt a színház főrendezője, Valló Péter, itt maradt a gazdasági igazgató, Komáromi György, a műszaki vezető, Kövesy Károly. A vezetői stáb változatlan, akikkel én dolgoztam, azok most is dolgoznak. És dolgoznak ugyanazok az öltöztetők, díszletesek, kellékesek is.
– Önnek ez nem furcsa állapot?
– Elég hosszú ideig voltam igazgató. Talán idejében álltam fel, bár egyesek szerint megtehettem volna korábban is. Furcsa állapot lenne? Nem, egyáltalán nem az. Itt vagyok, dolgozom, játszom. Az új évadban megcsináltam a Heltai naplója és a Viva Bartók! című előadásokat.
– Bartók régi szerelem?
– Fülei Balázs zongoraművész kész koncepcióval, a saját összeállításával keresett meg. Szerelemről nem beszélhetek, nem ismerem olyan jól Bartók Bélát, zeneileg nem vagyok túlzottan művelt, bár zongoráztam, de az nem számít. A Viva Bartók! nagyon érdekes, nagyon megrázó.
– Nagyon sokat kellett hozzáolvasnia?
– Az összeállított anyaghoz hozzászóltam. Látja, ebben az esetben viszont tanácsadó voltam, elmondtam, hogy szerintem mi kell és mi nem kell. Aztán ehhez a zenében igencsak jártas Galgóczy Judit rendezőként is hozzátett, így formáltuk az anyagot. Azt mondom inkább, hogy érdekes kaland volt.
– Lesz folytatása?
– A Radnótiban játsszuk alkalmanként, és szóba került egy turné szervezése. Esetleg mennénk Nagyváradra, s mellette több helyre is. Szerintem ez olyan produkció, amelynek kisebb koncerttermek is helyet adhatnának: Győrött, Pécsett, Szekszárdon, Kecskeméten. Örömmel megyünk, ha hívnak.
– Bartók Béla levelei kapcsán Ön azt mondta, hogy Bartók szikár, szigorú, nagyon intellektuális, nagyon alapos. Ezekkel tudott azonosulni? Bálint András is ilyen?
– Igen, én ilyen is vagyok. Az akadémiai székfoglaló előadásomban elég hosszan elmondom, hogy a 130 kilós Heltai ugyanúgy én vagyok, ahogy a törékeny Radnóti. A 35 éves lángoló Kosztolányi is én vagyok, és nagyon én vagyok a bohém Márai. Természetesen én vagyok a szikár, szigorú Bartók, a koncentrált, zárkózott zeneszerző, muzsikus.
– A Viva Bartók!-ban Ön közreműködő, ez nem a klasszikus értelemben vett önálló estje. Utóbbiakat is nagyon nagy sikerrel mutatta be. Érlelődik Önben újabb est?
– Most azt mondom, hogy nem. A Heltai naplója még friss élmény, az Arany estemet felújítottam az idén a bicentenáriumra. Tudja, nagyon sok munkám fekszik egy-egy estben. A keresés, a szerkesztés, az anyag összeállítása rengeteg tenni- és gondolkodnivalót követel. 74 évesen most nem látom, kire kellene rátalálnom. Az Arany est felújításakor az előadást kicsit átalakítottam, átszerkesztettem, újra megtanultam. Bartókkal is sokat foglalkoztam, az ilyen típusú energiáimat ezek az estek most elvitték.
– Nem tudom rábeszélni, hogy 2018. április 11-én, a költészet ünnepén, 15 nappal az Ön 75. születésnapja előtt meglepje a közönséget?
– Ahhoz nagyon kevés az idő! Egyszerűen nem fér bele! Ha most eldönteném, hogy elkezdek olvasni mondjuk, Tamási Áront, Dsida Jenőt, Szabó Lőrincet vagy Petri Györgyöt, sok-sok hónap kellene, amíg összeállna mindaz, amit meg kell tanulni. Jövő áprilisig? Nem, nem, nem, nem, nem!!!
– Szeret nosztalgiázni?
– Nem. Nem nézem meg a régi filmjeimet. Azt nem mondom, hogyha a tévét bekapcsolva véletlenül belefutok valamelyikbe, akkor nem nézek bele, de alapvetően nem nosztalgiázom. Mindig azzal foglalkozom, ami van, és ami jön. Ami volt, ami elmúlt, azzal mit kezdjek? Azt gondolom, hogy ez a jellemző inkább a színészekre.
– Azt látom, hogy a mindennapjait kitölti a színészet.
– Sok dolgom van. A már korábban említetteken kívül is érkeznek felkérések. Például a Mafilm születésnapján mondtam beszédet, Miskolcon a CineFest-en én köszöntöttem Magda Vášáryovát. Vagyis a színészet mellett sok „apróság” is van.
– Mennyire figyeli egymást a szakma?
– Nehéz erre válaszolni, de igyekszünk figyelni a másikra. Az ország politikai, ideológiai megosztottsága a szakmánkra is kihat kicsit. Mindig ellene voltam ennek, és most is ellene vagyok. Nincs ugyanis jobboldali színész, és nincs baloldali színész. Természetesen nincs jobboldali és nincs baloldali előadás. Arra nem vagyok kíváncsi, hogy valamelyik kollégám hová szavazott, vagy hová fog szavazni jövő tavasszal. Mondok egy példát. Bartók Béla nagyon keményen és határozottan azt írta az újonnan megalakult Zenei Tanács főszerkesztőjének, hogy nem hajlandó egy olyan szakmai szervezetben részt venni, amelyből az ország legjobb zenészei hiányoznak. Valahogy így voltam én az Akadémiával. Lehetnék tagja a Magyar Művészeti Akadémiának, hiszen megfelelek a három kritériumnak: elismert, közéletileg aktív és nemzetileg elkötelezett vagyok. De oda nem hívtak, és nem is mennék. Mert abban a milliárdokkal kitömött társulatban kevesebb a minőség. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiában viszont van minőség, igaz, itt egy fillér sincs.
– Nagyon remélem, hogy a közönség nagy része nem pártállástól függően választ magának színházat.
– Én is így gondolom. Mindig minőségpárti voltam. Szerzőt, rendezőt, színészt, tervezőt, zenészt mindig annak alapján választottam, hogy az adott feladatra a legjobb legyen. A saját ízlésem természetesen befolyásolt, de a minőség mindenek felett állt.
– Kanyarodjunk vissza a közelgő premierhez, az Ádám almáihoz. Hogyan érzi magát a darabban?
– A Paul nevű öregembert játszom – én vagyok a legöregebb. Azt mondják a náci Paulról, hogy a második világháború alatt a dachaui koncentrációs táborban volt. Van egy furcsa csavar, amit a rendező, Szikszai Rémusz kitalált, s amit természetesen most nem árulok el. Paulról az elején ugyanis nem derül ki, hogy Dachauban szolgált vagy fogoly volt. Ugye, ha fogoly volt, akkor áldozat, ha szolgált, akkor hóhér. És ez nagy különbség! Paul kicsi, de fontos epizódszerep.
Szerdahelyi Csaba
Fotók: Brozsek Niki és MTA/Szigeti Tamás
