„Miért szükséges egy pénzügyi eszköz kezdeti bekerülésekor 12 havi várható veszteség elszámolása?”

Az IFRS 9 sztenderdet a 2018-ban induló üzleti évekre kell először kötelezően alkalmaznia a gazdálkodó egységeknek, de azok, főként a pénzügyi szektor szereplői, idehaza is viszonylag régóta élnek együtt az IFRS 9-cel a felkészülés és annak minden következménye kapcsán – kezdi friss bejegyzését Dezsényi András szenior menedzser, a KPMG számviteli tanácsadási csoportjának tagja.

Az IFRS 9 értékvesztés elszámolása kapcsán felmerülhet az a releváns kérdés, hogy miért szükséges egy pénzügyi eszköz kezdeti bekerülésekor 12 havi várható veszteség elszámolása, amikor – egy piaci körülmények között létrejött tranzakciót feltételezve – a pénzügyi eszköz ára, amiért megvásárolják, már tükrözi a várható hitelezési veszteségeket, gazdaságilag tehát nem merül fel veszteség a pénzügyi eszköz kezdeti bekerülésekor. Ennek megfelelően kérdésként merült fel, hogy a 12 havi várható veszteség elszámolás nem vezet-e a pénzügyi eszköz alulértékeléséhez, illetve a veszteség túlbecsüléséhez.

Erre a kérdésre a válasz az IFRS 9 magyarázatából (Basis for Conclusion) olvasható ki, amelyek megtalálhatók a következő IFRS 9 szakaszokban:

  • IFRS 9.BC5.82-IFRS 9.BC5.101
  • IFRS 9.BC5.195-IFRS 9.BC5.209

Lentebb röviden összefoglaljuk, mi volt az indoka annak, hogy az IASB elvetette azt a koncepciót, hogy az IFRS 9 értékvesztés modelljében (kivéve az értékvesztéssel vásárolt vagy keletkezetett pénzügyi eszközök, az ún. „POCI” pénzügyi eszközök értékvesztése esetében) ne követelje meg 12 havi értékvesztés elszámolását már a bekerüléskor.

Eredetileg a sztenderdalkotó olyan értékvesztés modellt javasolt, amely kezdetben nem számolna el külön értékvesztést, és a pénzügyi eszköz kamatbevételeit a hitelezési veszteségekkel korrigált effektív kamatlábbal számolná el, azzal a kamatlábbal, ami a pénzügyi eszközből várt (várható veszteségeket is figyelembe vevő) cash-flowkat a bekerülési értékre diszkontálja vissza (ha tranzakciós költségektől, prémiumoktól, diszkontoktól, stb. eltekintünk). Ennek eredményeképpen a pénzügyi eszköz árazásában tükröződő, kezdeti bekerüléskor várt veszteség a később elszámolt kamatbevételek (szerződéses kamatbevételhez képesti) csökkentésén keresztül kerülne „elosztásra” a pénzügyi eszköz élettartama alatt. Az eredetileg javasolt modell szerint értékvesztés elszámolására csak akkor kerülne sor, amikor a pénzügyi eszköz hitelkockázata a bekerüléshez képest megváltozik.

Ezt a kezdetben javasolt értékvesztési modellt az érdekeltek észrevételeire reagálva a sztenderdalkotó megváltoztatta (kivéve a POCI pénzügyi eszközök esetén alkalmazott modellt, ami lényegét tekintve hasonló maradt az eredetileg az értékvesztés szabályok alá tartozó minden pénzügyi eszközre egységesen javasolt modellhez).  A POCI pénzügyi eszközökre alkalmazott értékvesztés modell tárgyalása jelen írásnak nem célja, de a modell leglényegesebb szabályai megtalálhatók az IFRS 9 A mellékletében (hitelezési veszteséggel korrigált effektív kamatláb, „credit-adjusted effective interest rate”, „POCI” definíciója), illetve az IFRS 9.5.4.1, IFRS 9.5.5.13 és IFRS 9.5.5.14 szakaszokban.

A sztenderdalkotó az eredetileg javasolt modell fenti megváltoztatása után egy olyan értékvesztés modellt vezetett be, amely:

  • a kamatbevételt a szerződéses cash-flowkból kiinduló, tehát a várható veszteségek hatását nem tartalmazó kamatlábbal számítja, és
  • már a kezdetben 12 havi értékvesztés számol el, ami a pénzügyi eszköz hitelkockázatának jelentős megváltozásával élettartam alatti értékvesztés elszámolására változik,

ezzel lényegében szétválasztva a kamatbevétel és az értékvesztés elszámolását.

A sztenderdalkotó álláspontja szerint nulla értékvesztést elszámolni a pénzügyi instrumentumok kezdeti bekerülésekor, miközben a kamatbevételt a várható veszteségek hatását még nem tartalmazó effektív kamatlábbal számolják el, és csak akkor elszámolni az értékvesztést, amikor lényeges növekedés következett be a hitelkockázatban,

  • egyrészt felülbecsült kamatbevételekhez vezet a veszteségek tényleges felmerülése előtti időszakokban (ami az IAS 39 értékvesztés modell egyik fő kritikája volt),
  • másrészt nem jelenít meg veszteséget a nem jelentős, vagy jelentős, de még nem észlelt hitelkockázati növekedések esetén (ezzel túl későn jelenítve meg a várható veszteségeket, ami az IAS 39 értékvesztés modell másik fő kritikája volt).

Ugyanakkor a sztenderdalkotó elismeri, hogy a 12 havi várható veszteség kezdeti elszámolása felülbecsüli (kezdetben) a veszteségeket, illetve ahhoz vezet, hogy a pénzügyi eszköz nettó értéke a bekerüléskor kevesebb lesz annak a valós értékénél.

Az IFRS 9 magyarázata további tárgyalását tartalmazza annak, milyen alternatív értékvesztési módszereket vizsgált és vetett el a sztenderdalkotó és miért. Ezek szintén hasznos betekintést nyújtanak az IFRS 9 értékvesztés modell hátterébe. A fentebbi referenciák e bekezdéseket is tartalmazzák.