Minden sikerre vágyó vállalkozónak azt tanácsolja Zsembery Levente, egyszer játsszon el a gondolattal, hogy cégébe tőkét von be. A Magyar Kockázati- és Magántőke Egyesület (HVCA) elnöke a KamaraOnline-nak adott interjúban beszélt arról is, amiért a kkv-k nem biztos, hogy szeretni fogják.
– Nagy kockázat nem kellett annak megjóslásához, hogy a Moody’s is felminősíti Magyarországot. Így már egyik nagy hitelminősítőnél sem vagyunk bóvli kategóriában. Elérkezett a Kánaán?
– A Kánaántól természetesen messze vagyunk, éppen csak kikerült az ország a befektetésre nem ajánlott sávból. A felminősítés az államadósság és a kötvénykibocsájtás szempontjából természetesen nagyon fontos, hiszen a magyar eszközök újra bekerültek a befektetésre ajánlottak közé. A magyar állampapírok a jövőben nagyobb súlyt kaphatnak a piacon, vélhetően csökkenni fog a hozamszint, a forint erősödhet, vagyis a felminősítésnek mindenképp örülni kell.
– És örülnek a befektetők Matolcsy György nyilatkozatának? A jegybank elnöke azt mondta a Világgazdaságnak, hogy versenyképességi fordulatra van szükség: a kormánynak és az üzleti életnek közösen kell fellépnie.
– Egyetértek, hogy javítani kell az ország versenyképességét. Magyarországon azonban sokan tévednek, akik azt gondolják, hogy a versenyképesség egy csapásra megváltoztatható. Ennek rengeteg összetevője van, mintha egy 12 ezer darabos puzzle-t kellene kirakni. Sok időbe telik, amíg minden darab a helyére kerül. A versenyképesség javulásához nem néhány nagy intézkedés kell, hanem nagyon sok apró, jogszabályi, eljárásügyi, adózási és más szabály együttes megváltoztatása. Ezen a területen ma rengeteg a tennivaló Magyarországon. Úgy gondolom, hogy egy olyan országban, mint a miénk, amely nagyon kitett a globális gazdasági helyzetnek, célszerű lenne legalább államtitkárság szintjén foglalkozni a versenyélénkítés problémájával, de akár versenyképességi minisztériumot is fel lehetne állítani. Ennek természetesen nem vízfejként kellene működnie, hanem a helyzetet folyamatosan szondázva, a vállalkozók, üzletemberek tapasztalatait kellene összegyűjteni, és a versenyképesség javítását koordinálni, irányítani. A magyar adórendszer összességében például versenyképes, egyes pontjai, szabályai azonban nem azok. A magyar jogrendszerrel sincsenek nagy bajok, egyes elemeinek alkalmazásán, vagy éppen a bírósági gyakorlaton azonban változtatni kellene. Biztos, hogy szükség van a kormányzat és a gazdálkodó szervezetek együttműködésére.
– Mi a helyzet a Jeremie-program után? Milyen gondokat jelent az előrevetített forráshiányos időszak?
– Ezt az időszakot nem előrevetítik, hanem már itt is van. A világban átalakult az innováció finanszírozása. A 60-as, 70-es és 80-as évekre az volt jellemző, hogy az innováció különböző kutatóintézetekből vagy nagy vállalati műhelyekből jött. Mára ez teljesen átalakult. A kisebb, gyorsan mozgó kis és középvállalkozásoknak, a speciális formában működő spin-off cégeknek, üzleti alapon működő laboratóriumoknak sokkal nagyobb a jelentősége. A 2000-es évek elejétől nálunk is érezhető ennek a – ha úgy tetszik – startup kultúrának a hatása. Ez arról szól, hogy miként lehet az innovációval gyorsan növekedő céget felépíteni. Az innovációs igények, az innovációs kereslet és kínálat is áttevődött erre az oldalra.
A kérdés, hogy Magyarországon milyen forrás és infrastruktúra állt rendelkezésre. Már évtizedekkel ezelőtt is jelen volt a kockázati tőke. Voltak kimondottan Magyarországra dedikált források, az alapok többsége viszont inkább a régió egészére koncentrált. Ez a rendszer korábban idehaza nem tudott elegendő volument produkálni. A magánbefektetői szándék is alacsonyabb volt, mint az igény a projektek finanszírozására. Ez változott meg a Jeremie-programmal.
A világon az állam mindenhol belép a korai befektetési fázisban a rendszerbe, csak más-más formában. Van, ahol azt mondják: vonj be magánbefektetőtől száz egységet, és én is adok neked százat. Van, ahol az állam hozza létre a befektetési alapokat, van, ahol meg adókedvezményeket vagy pályázati forrásokat biztosítanak. A Jeremie-program újdonsága az volt, hogy a finanszírozás ilyen formában, a magán tőkével párosulva és ekkora volumenben jelent meg. Ilyen korábban nem volt Magyarországon.
Az innováció rendszerének átalakulása miatt a keresleti oldal továbbra is megvan, a tőke-kínálat viszont a Jeremie-program kifutásával lecsökkent. Nem tudom elképzelni, hogy az ilyen típusú finanszírozásból az állam teljesen kivonuljon, és mindent kizárólag magántőkéből fedezzenek. Biztos vagyok benne, hogy a jövőben is kell egy köztes struktúra az állam és a magán befektetők bevonásával. Az persze más kérdés, hogy ennek olyannak kell-e lennie, mint az eddigi Jeremie.
– A Jeremie folytatásának lebegtetése elbizonytalanítja a piaci szereplőket.
– Nem tudom, hogy lebegtetik-e a folytatást, szerintem ez nem jó kifejezés. Én optimista vagyok, úgy gondolom, hogy csak a szokásos döntéshozatali procedúráról van szó. Ezt nem indították el 2015-ben, ami lehetővé tette volna, hogy 2016-ban folytatólagos legyen, így ki kell várnunk, amíg végigfut a folyamat.
– Vagyis jövő tavaszra ebből még nem lesz semmi.
– Csak a saját várakozásaimat tudom megfogalmazni, hiszen nincsenek információim a döntéshozóktól. Nem tudok róla, hogy az ügy döntéshozói fázisban lenne, így nem valószínű, hogy idén elindul a folyamat. 2017 első negyedévére várom a kiírás megjelenését. Ettől kezdve körülbelül hat hónap szükséges, amíg az alapok befektetési tevékenysége megindulhat, azaz 2017 harmadik negyedéve előtt nem számítok az indulásra. Ha erre előbb kerül sor, azt pozitív meglepetésként fogom megélni.
– Addig hogyan lehet betömködni a forráshiány miatt keletkező lyukakat?
– Az egyik lehetőség az MFB Invest 50 milliárd forintos forrása. Ezen kívül működnek különböző privát alapok, régiós kockázati tőke alapok és ott vannak az inkubátorok is. De lehet győzködni a magánbefektetőket is, igaz, ez nem intézményesített forma. Magyarországon az infrastruktúra talán már van olyan fejlett, hogy az igazán jó cégek a Jeremie-források hiányában is befektetéshez jussanak. Hallani arról is, hogy tisztán magyar tulajdonú privát alapok is próbálnak forrást gyűjteni. Bízzunk abban, hogy ezek megerősödnek, és be tudják tölteni a mostani űrt.
Az országnak viszont nagyon komoly vesztesége származhat abból, ha a cégek egy része itthon nem jut tőkéhez és elmegy Ausztriába, Németországba, Angliába vagy az Egyesült Államokba. Ezek ugyanis nem jönnek vissza.
– Nem érzi, hogy a keresleti oldal felhígult? Magyarországon „startup őrület” van, de kevés látványos eredményt látok.
– Nagyon nehéz ezt a kérdést megválaszolni. Az egyik oldalon azt látom, hogy úgy van, ahogy mondja, hígult talán a kínálat. De 2010–11-ben talán azért is volt sok érdekes ügy, mert a korábbi évekből feltorlódtak. Úgy voltunk, mint a gyerek az édességboltban: ahová nyúlt, talált valami finomat. 2012-13-ban nagyobb lett a verseny, több lett az alapkezelő, talán mindenkihez kevesebb izgalmas projekt jutott. Ezt megélhettük egyfajta hígulásként, pedig lehet, hogy csak a világ változott meg körülöttünk.
A másik oldalról nézve mindebben van egy tanulási folyamat. Magyarországon sokan tragédiaként élik meg, ha valaki bebukik az első cégével, pedig úgyis lehetne értékelni, hogy a vállalkozó legalább megtanult bukni – egy próba amúgy sem próba. Ugye, a gyereket is hagyjuk járni tanulni, orra esik, feláll, és harmadszor már nem bukik fel. Ez igaz a vállalkozásokra is. Vehetjük úgy, hogy a több „álmodozó” valamilyen hígulást hoz, de lehet, hogy csak tanul, és a következő körben már „ütésállóbb lesz”. Azt, hogy egy-egy projektnek, vagy egy egyre tapasztaltabb vállalkozónak mi lesz a kifutása, csak néhány év után lehet eldönteni.
A jó vállalkozó bármit képes megcsinálni, a rossz pedig a jót lemásolva is tönkre tudja azt tenni. Amikor a világban beindult a startup őrület, az informatika, különösen a mobilinformatika volt a homloktérben. Ha az utcán most megkérdeznénk a járókelőket, hogy mondjanak nagy startup cégeket, nagy valószínűséggel a Facebook, a Google, az Airbnb, az Uber a felsoroltak között lenne. Mára ez a piac megtelt, megcsontosodott. Úgy gondolom, hogy minden szektornak van egy életpályája. Az első szakasz a születése, amikor robban a szektor. Azután konszolidálódik, és a végén megcsontosodik. A hígulást az is jelentheti, ha valaki például a Facebook ötletét akarja „újra kitalálni”, pedig az ma már nem kell a piacnak.
– Ha már a robbanást említi, elképzelhető, hogy az élettudományok terén ilyesmi előtt állunk?
– Az élettudományok terén 15–20 éve tart a forradalom, csak a mobil és a tech a maga látványosságával sokáig elvitte a „show-t”. Például a labordiagnosztika is teljesen átalakult az elmúlt években, csak ezt mi nem látjuk, amikor az orvos vért vesz tőlünk. Azt viszont percenként érzékeljük, hogy mit tud a mobilunk, mert az ott van a zsebünkben, ha nem figyelnénk rá, akkor is sípol, zörög a kütyü.
Úgy gondolom, hogy nagyon át fog alakulni az egészségügy fogyasztói oldala is. Rengeteg ötletük van azoknak, akik ennek az innovatív oldalán vannak. Az egészségügy nagyon-nagyon konzervatív szakma, szigorú protokollokkal, eljárásrendekkel, bevett szokásokkal, de nem kerülheti el a drasztikus átalakulást, amiben természetesen óriási üzlet van.
– Magyarországon mégis nagyon kevés pénzből élnek az élettudományokkal foglalkozó startupok.
– A méretgazdaságosság miatt nyilván kevesebb pénzből gazdálkodnak, mint például Amerikában. Mindenkinek meg kell találnia a helyét a globális piacon, és akkor új források nyílhatnak meg.
– A kockázati tőke számára az egészségügy megmarad a legnépszerűbb befektetési területek egyikének?
– A HVCA 2014-ben kezdett el statisztikákat összeállítani a magyarországi befektetésekről, persze korábban is voltak adatok. Viszonylag jól láthatóak a tendenciák, az élettudományok mindig is ott voltak a top háromban. Magyarországon ugyanis ezen a terülten jó a képzési rendszer, jók a kutatócsapatok, vagyis ez a terület továbbra is kiemelt marad a befektetők számára is.
– Idehaza a kkv-k segítése is sláger téma. Megfelelő a fejlődésükhöz a gazdasági környezet?
– Ez visszavezet a versenyképesség problémájához, és valószínűleg sokaknak nem lesz szimpatikus, amit mondok. Bár a magyar kkv-k helyzete messze van az ideálistól, szerintem a kkv-k rossz gazdasági környezetre való hivatkozása az esetek egy részében nem más, mint a vállalkozó önigazolási kényszere. A magyar vállalkozóknak vannak gyengeségei. Az egyik ilyen az idegen nyelv ismeretének hiánya. Azzal, hogy a vállalkozók nem beszélnek angolul, németül, franciául, olaszul, spanyolul, bezárják magukat egy tízmilliós piacra.
A másik gyengeség, hogy a magyar vállalkozó nem bízik senki másban, csak magában. Számukra ezért is furcsa amit mi, kockázati tőkebefektetők képviselünk, mert a mi vállalkozásainknak egy időben akár 5–10 tulajdonosa is van. Egy tipikus magyar kft-ben viszont az alapító tulajdonos mellett tulajdonos még a vő, a testvér, a férj/feleség, a gyerek, az apa, az anya, de már a távoli rokont sem látják szívesen. A főtulajdonos egyedül akar dönteni mindenről, ezzel eleve hátrányos helyzetbe hozzák magukat, hiszen egymáshoz nagyon közeli világlátású emberek dolgoznak együtt, nem tudnak a tulajdonosok sokszínűségéből hasznot húzni.
Egy amerikai cégnél az ötödik ember, akit felvesznek, a HR-es. Magyarországon láttam olyan milliárdos céget is, ahol az ügyvezető felelt a pénzügyekért és a személyzeti kérdésekért – semmilyen bizalmi területet nem eresztett ki a kezéből. A magyar vállalkozó a cégét csak addig engedi nőni, amíg képes átlátni a stratégiát, a működést, a menedzsmentet, pedig a nap neki is 24 órából áll. Ezzel a szemlélettel kis piacon, kis tudással rendelkező vállalkozó marad.
Sokan azt mondják, hogy azért nem vesznek fel több munkavállalót, mert nagyok az adóterhek. De ez csak nézőpont kérdése. Máshogyan megfogalmazva: azért nem vesznek fel, mert nem tudják a költségeket kitermelni, s azért nem tudják, mert korlátozzák a saját piacukat és növekedési lehetőségeiket. Társ nélkül, egyedül ennyire képes, ráadásul nincs fölötte kontroll. A kisvállalkozások csak azt látják, hogy mások nagyra nőnek, ők meg nem. Azt mondják, a románok és a lengyelek naná, hogy nagyra nőnek, mert nagy a piacuk. Igen? És a szlovákok miért nőnek nagyra a kis piacukkal? Korábban találkoztam olyan ügyvezetővel, aki büszkén újságolta, hogy ő tanácsadónak még az életben nem fizetett. Bezárkózott, nem foglalkozott a konkurenciával – ezzel három év alatt azt érte el, hogy a termékei szemmagasságból a legalsó polcra kerültek, míg a külföldi konkurens lekörözte. Aki nem akar növekedni, annak el kell fogadnia, hogy esetleg így jár.
– Sok mindent kell tanulni, de a kkv-knak sok mindent meg is kell tanítani. A HVCA Oktatási Bizottságában mi a fő irány?
– Próbáljuk megmutatni a kkv-knak, hogy mit érhetnek el, ha nyitottak. Elmondjuk, mit jelent együttműködni a kockázati tőkével, annak melyek az előnyei és melyek a hátrányai. A bizottság feladata az egyetemekkel, egyetemi kutatókkal való kapcsolattartás is, látjuk, hogy érdekes kezdeményezések indulnak egyetemi spin-off cégektől.
– A Magyar Kereskedelmi és Iparkamaránál és a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamaránál nagy kapcsolati tőke és adatbázis halmozódott fel. A HVCA nem próbálja ezt kihasználni?
– Vannak kapcsolataink a kamarákkal, ha hívnak, megyünk a rendezvényeikre. Egyébként meg személyfüggő, hogy mit érünk el, vannak az országban helyi kamarai vezetők, akikkel nagyon kiegyensúlyozott az együttműködés. A kamarák hozzánk képest természetesen sokkal nagyobb körben tevékenykednek. A vállalkozásoknak csupán 3–5 százaléka alkalmas kockázati tőkebefektetésre, vagyis nekünk a nagy torta kis szelete jut. Így például mi nem tudunk mit kezdeni a családi vállalkozásokkal és azokkal, amelyeknél nincs innováció és nagy növekedési potenciál.
– Mikor kopogtasson egy magyar startup kockázati tőkésnél?
– Minden jó vállalkozó, és ebbe nem csak a startup értendő, néha játsszon el azzal a gondolattal, hogy tőkét von be, és menjen el beszélgetni a befektetővel. Nézze meg a vállalkozását másik perspektívából! Ha jó piaci lehetősége van, viszont partner és tőke kellene hozzá, üljön le tárgyalni! Ezzel még nem kötelezi el magát, de megnézheti ugyanazt a történetet egy másik perspektívából. Ez hasznos lehet.
Sajnos a vállalkozók idehaza a legtöbbször a gondolattól is ódzkodnak, hogy pénzügyi befektetővel beszélgessenek. Korábban közel száz gyorsan növekedő magyar céget kerestünk meg, közülük mindössze kettő mondta, hogy érdekli a dolog, végül csak eggyel beszélgettünk. A legalapvetőbb nyitottság sem volt meg ezeknél a cégeknél, ami számomra meglepő volt.
Aki viszont el tud képzelni maga mellett egy „agresszív”, mindent megfontoló és megtervező, mindig növekedést hajtó tulajdonostársat, az keressen meg minket. Cserébe a pénz mellett adunk kapcsolati hálót, ötleteket, megoldásokat és visszajelzéseket. Azonban ha valaki azzal jön, hogy írjunk alá titoktartási szerződést még a tárgyalások előtt, azzal nincs mit kezdeni. Ha már az indulás előtt a titoktartást erőlteti, hogyan fogja a termékét eljuttatni a vevőkhöz? A jó vállalkozó ötszáz embernek elmondja az ötletét. Lehet, háromszáz élből legyint, hogy ez mekkora hülyeség! De lehet, hogy lesznek ketten, akik felkapják a fejüket, és tanácsot adnak. Sőt, még az is elképzelhető, hogy nekik sokkal jobb sztorijuk van. Nem mondom, hogy a mi nézőpontunk a jó, de az sem biztos, hogy a vállalkozóé, viszont a kettőből már kijöhet egy valóban izgalmas történet.
Szerdahelyi Csaba
