Megbízható kiadó vagyunk, amit méltányolnak a szerzők. A nagy kiadókkal szembeni előnyünk a rugalmasság – mondja Zimber Szilvia a KamaraOnline-nak adott interjúban. A Zimber-Könyvek szerkesztője szerint elképzelhetetlen, hogy ne foglalkozzon személyre szabottan minden szerzőjével.

– Kit nehezebb ma találni, írót vagy olvasót?

– Olvasót. A Guttenberg-galaxis végén lavírozunk, a nyomtatott írásbeliségnek már nincs nagy jövője. Tíz-húsz év múlva kuriózumnak számít majd egy könyv kinyomtatása.

– Nagyon pesszimista.

– Inkább realista vagyok. Az írásbeliség nagy része átköltözik az internetre. Ennek az a hátulütője, hogy az interneten különösebb minőségi kontroll és önkontroll nélkül bárki azt ír, amit akar. Azok az írók, akik valóban értéket adnak és az irodalomból élnének meg, az interneten nem nagyon tudnak pénzt kapni a munkájukért. Vagyis a társadalom hosszabb távon nem tartja majd el a szépírókat, költőket.

– Mint ahogy most sem.

– Ma még valamivel jobb a helyzet, mint amilyen hamarosan lesz. Ma még vannak pályázatok, és vannak kiadók, akik felvállalják, hogy a populárisabb, közönségsikerre számot tartó könyvek mellett igazi irodalmi műveket, esztétikai értékeket is megjelentessenek. Utóbbiakkal, bár kisebb példányszámban, képesek olvasót találni.

– Hogyan választ műveket, írókat?

– Amikor elkezdtem intenzíven könyvekkel foglalkozni, kiderült, hogy körülöttem mindenki ír. Ma már tudok válogatni a jelentkezők között, sőt, eljutottam odáig, hogy a szerzők egymásnak ajánlanak, mert azt tapasztalják, hogy megbízható vagyok. A nagy kiadókkal szembeni hatalmas előnyünk, hogy rugalmasak vagyunk, személyesen foglalkozom mindenkivel.

– Ez mit jelent?

– Nem pusztán arról van szó, hogy a szerző pontosan megkapja a forgalom utáni 5–6 százalék honoráriumát, és a kiadó havonta lejelenti, hogy hány példányt adott el, hanem olyan szerződéseket is kötünk, amelyekben a szerző is lehet befektető bizonyos részarányban, vagy hozhat támogatót. A könyv megjelenése után nem hagyjuk magára a szerzőt, művét azután is gondozzuk, menedzseljük.

– Népszerű lett ez a forma?

– Akiknek felajánlottuk a lehetőséget, örültek neki. Hittek a könyvük sikerében anyagi értelemben is, és bíztak önmagukban. Úgy gondolták, így jobban járnak.

– Nem lenne egyszerűbb a számukra, ha magánkiadók lennének?

– Biztosan nem. Sokan azt hiszik, kiadni csupán azt jelenti, hogy a kézirat megy a nyomdába, és kész. Természetesen ennél sokkal bonyolultabb a munka. A kiadásnak rengeteg fázisa van, amelyekhez érteni kell, amelyekhez kapcsolatok kellenek. Ha egy könyv nem szép, nem alaposan szerkesztett és nem mentes a helyesírási hibáktól, elütésektől, az nagyon rontja az olvasási élményt. A terjesztők alaposan megfontolják, hogy kitől, milyen könyvet tegyenek ki a polcokra, tehát a könyvkereskedésekbe bekerülni sem egyszerű. A legtöbb szerző, aki magánkiadásban adja ki a művét, azt ő maga árusítja, és nem jut el a boltokba. Most nem a nagy, keresett szerzőkről beszélek, akik már saját kiadót alapítottak műveik megjelentetésére, hanem az első vagy második kötetes szerzőkre.

– Pedig ma már online kurzusokon is arra buzdítanak, hogy mindenki lehet egyszemélyes kiadó.

– Lehet egyszemélyes kiadó olyan is, aki nem ért hozzá, de akkor szakemberekre van szüksége, akik elvégzik a sok részmunkát. Hiszen szükség van olyan szerkesztőre, aki a tartalmat nem megmásítva, stílusában könnyen olvashatóvá teszi a szöveget. Kell egy korrektor, aki mindent ellenőriz. Kell olyan tervező–szerkesztő, tördelő, aki szép, a tartalmat kiszolgáló könyvet alkot. Nem utolsó sorban szükség van borítótervezőre, aki olyasmit talál ki, amivel el lehet adni a könyvet. S mindehhez jól jön a terjesztői–kiadói tapasztalat.

– Ezekre a munkákra a kiadójuk külsősöket kér fel?

– Igen, volt kollégáim, barátaim segítettek az indulásban. Elég sok újság szerkesztőségében dolgoztam, az a szerencsém, hogy minden területről vannak szakavatott barátaim – a szerkesztés, a korrektúra, a szervezés pedig édesanyám és az én feladatom.

– Mikor kezdődött a könyvkiadói karrierje?

– Még 1995-ben, amikor állás nélkül maradtam. A barátnőm egy különleges szakácskönyvet szeretett volna megjelentetni, akkor Magyarországon ez kurrens dolognak számított. Én éppen ráértem. Két hónap alatt megcsináltuk, és nagyon sikeres lett, azóta több mint 50 ezer példányban fogyott. Csak azt bánom, hogy már nem nálam vannak a kiadói jogok.

– Két évtizede könnyebb volt a helyzet?

– Könnyebb. Sokkal több könyvet lehetett eladni. Lehet, hogy akkor kellett volna a kiadói szakmában maradnom, s akkor ma már sokkal nagyobb cégem lenne, de visszamentem a sajtóba. Néhány könyvet a napilapos újságírói–szerkesztői munka mellett is kiadtam, ám azokhoz különleges motiváció kellett.

– Például?

– Például itt van Szonday Szandra története. A kislánynak súlyos gerincgörbülete volt, Németországban műtötték meg. Kamasznaplót vezetett a betegségéről és a műtétsorozatról, amivel megmentették az életét. A naplóba első olvasásra beleszerettem, kiadtam Meg vagyok húzatva?! címmel. Ezt az utolsó példányig eladtuk. Szandra azóta felnőtt, költő lett és esztétikát tanít az egyik egyetemen, most dolgozik a kötet folytatásán. -Vagy amikor hazahozták Magyarországra a Seuso–kincseket, eszembe jutott, hogy kollégám, Csupor Tibor írt egy krimit a Seuso-kincsekről, amit gyorsan újra kiadtunk.

– Különösen szereti az igaz történeteket?

– Eleve olyan sztorikat keresek, amelyekről magam is szívesek olvasnék. 25 évig dolgoztam napilapoknál, az utolsó 15 évben szerkesztőként az volt a feladatom, hogy eldöntsem: a téma érdekli az olvasót vagy nem. Most is ezt csinálom, csak nem egy cikkről, hanem egy könyvről alkotok véleményt.

– Ma mi érdekli az olvasót?

– A valódi mesék, az igaz történetek. Váratlan siker volt például anyukám könyve, egy több mint 800 oldalas családregény, az Ómama nyaklánca. Ezt adtuk ki elsőként Zimber-Könyvek néven, másfél éve jelent meg. Kisebb példányszámmal indultunk, de pillanatok alatt elfogyott, azóta utána kellett nyomni. 1847-től 1990-ig beszéli el regényszerűen édesapám családjának a történetét. Többen mondták, hogy ők is szívesen megírnák a gyerekeiknek, unokáiknak az életük történetét, de nem tudnak írni. Ez ihlette a Mama, mesélj az életedről! című könyvet, ami tulajdonképpen kérdések és megkezdett mondatok gyűjteménye, kitöltve kész is az életregény. Vagy itt van egy másik sztori, a Szulejmán szultán magyar leszármazottjáról szóló legújabb könyvünk, Áminollah címmel. Bízom benne, hogy ez is sokakat izgat. Szakmailag megszoktam, hogy mindenbe bele kell kóstolni, ami természetesen nem azt jelenti, hogy mindenből könyvet lehet csinálni, mert tudni kell, mi izgatja az emberek fantáziáját.

– Hány művet adtak ki Zimber–Könyvek néven?

– Másfél év alatt tízet. A tavasz és az ősz a könyvkiadás szezonja – szezononként 3–4 könyv kiadásánál többet egyelőre nem tervezek, most ennyire vagyunk képesek.

– 2017-re is ez az ütemterv marad?

– Sok szerző megkeres, ami kimondottan jó érzés. Úgy látom, a könyvek valahogy a maguk útját járják, én csak a bábaasszony vagyok mellettük. Van olyan könyv, ami készül, készül és készül, de nem akar megszületni. És van olyan, amelyik pillanatok alatt életet követel magának. Februárban találkoztam Petrus Mártával, májusban már a polcokon volt a válófélben lévőknek segítséget nyújtó Talpra állás művészete című kötete. Egy régi kollégám–barátom, dr. Kamarás Péter, aki újságíróból lett ügyvéd, márciusban vetette fel, mi lenne, ha írna egy könyvet a tapasztalatairól, hogy segítse a jogkereső közönséget eligazodni a jog, az ügyvédek világában. Októberben megjelent az Ügyvédnél vagyok! – Jogi fogások és melléfogások című kötete. A valós sztorik mellett ugyanis azokat a könyveket is szeretik az emberek, amiket haszonnal forgathatnak. Még gyorsabban született meg a Napló ’56, amelyet nem is terveztem.

Szeptember végén Kamarás Péter mutatott be a szerzőnek. Tatár Imre 96 éves, sok évtizedig dolgozott újságíróként, szerkesztőként. 1956 októberétől 1957 májusáig vezetett egy naplót, azt hatvan évig a fiókjában őrizte. Napról napra feljegyezte az érzéseit, gondolatait, majd jó mélyre „elásta” a naplót, nehogy baja legyen belőle. A rendszerváltás után ugyan elővette, de nem tudta, hogy mi legyen vele. A történet másik szála: egy barátom Tatár Imrétől teljesen függetlenül azzal jelentkezett, hogy a nevelőapja 1956-ban sok amatőr fotót készített az utcákon, a gyűjteményt megtalálta a hagyatékban. A napló és a fényképek véletlenül, mégis valahogyan törvényszerűen egymásra találtak, egymást erősítették. Hat hét alatt csináltunk belőle egy kötetet. Van most nálam egy elképesztően komoly ezoterikus regény, amely véleményem szerint Szepes Mária A Vörös Oroszlán című klasszikusához mérhető mű. Nagyon izgalmas, olvastatja magát, alig tudtam letenni a kéziratot, ugyanakkor mély tartalma van. Bízom benne, hogy én gondozhatom.

– Internet nélkül a könyvkiadás sem működik ma már.

– Így van. Ezért is indítottunk a lányom segítségével egy internetes könyváruházat, a valogatottkonyvek.hu–t. Ha „bemegy” bármilyen internetes könyváruházba, 15–20 ezer címet talál, ezek között nagyon nehéz kiigazodni. A mi kis web boltocskánkban a saját művek mellett csak a legújabb és a megítélésem szerint legérdekesebb könyvek találhatóak meg olyan elrendezésben, amelyben az ember általában olvasni valót szokott keresni. Vagyis gyerekeknek szólót, élettörténeteket, mindennapi segítséget, ajándéknak valót, krimit, szakácskönyveket – utóbbiak közül azoké népszerű, akiket a tévéből ismernek. Én vagyok az előválogató, az emberek ugyanis díjazzák, ha valaki spórol az idejükkel és a pénzükkel. Azt tapasztalom, hogy a web felületen is az igaz történetekre keresnek rá a legtöbben. Nem csak a mai, hanem a régi sztorik is érdeklik az embereket, például a Romanovok vagy a Katalin cárnő életéről írott mű.

– Valószínűleg az idősebb korosztály olvas többet.

– Azt tapasztalom, hogy a fiatalok, a mi gyerekeink is olvasnak, szeretik a nyomtatott könyvet, kíváncsiak az igényes irodalomra. Nyilván előnyben vannak azok, akik irodalombarát családban nőnek fel.

– Hogyan lehet jó terjesztőre találni?

– Az volt a szerencsém, hogy húsz éve kapcsolatot teremtettem a Tóthágassal, akkor, amikor még induló vállalkozás volt, és azóta is nagyon korrekt, megbízható partner. Noha kis kiadó vagyok, régi kuncsaftként szeretnek. A kiadványainkat természetesen nem veszik át kritika nélkül. Előfordult, hogy azért mondtunk le valaminek a megjelentetéséről, mert ők nem láttak benne fantáziát.

– Kiadványfüggő, hogy melyik nyomdát választják?

– Igen, kitapasztaltuk, hogy Magyarországon melyik az a négy-öt nyomda, amelyik ár-érték arányban a legjobb, legalábbis a mi kiadványaink számára. Mindegyiktől bekérünk árajánlatot, de van, amikor a határidő dönt. Előfordult, hogy azért választottam pesti nyomdát, mert ott akartam lenni a nyomtatás kezdetekor.

– Mi ma a bűvös határ a példányszámokat nézve?

– Van, ami néhány száz példányban is sikeres lehet anyagilag és művészi szempontból, de többnyire egy-kétezer példánnyal érdemes indulni. A régi 40–50 ezres példányszámokat viszont el lehet felejteni.

– Kivéve a Harry Potter-könyveket.

– Igen. Ráadásul egy kis kiadót tett gazdaggá. Nagyon örülök a sikerüknek, mert azt mutatja, hogy a kisebbek számára is maradt motiváció. Azt gondolom, hogy ma 3–4 ezer eladott példány már jó eredmény.

– Nem jellemző, hogy egy kis kiadó könyvbemutatót szervez a szerzővel.

– Ez is figyelmet, időt és pénzt kíván, de csaknem minden szerzőnknek szervezünk bemutatót. Könyvesboltok mellett voltunk már könyvtárakban is premiereken. Én eleve foglalkozom a szerzőimmel, nem kerülnek bele egy nagy darálóba, fontos a személyes kapcsolat. Ha lehet, a bemutatókon programot is adunk. Tavaly adtuk ki ifj. Vasuta Gábor fotóművész képeiből és az indiai szent könyv, a Bhagavad Gita bölcsességeiből készült Életöröm című könyvet, a bemutatón autentikus indiai táncosnő adott műsort és indiai ételekkel láttuk vendégül a közönséget. Csongrádi Kata a népszerű magyar slágerek szerzőjéről, férjéről, S. Nagy Istvánról írt könyvet, és egy egész műsort épített rá, azóta is sok helyen fellép vele. Ráadásul nem csak itthon, hanem hívták például Dániába és az Egyesült Államokba is. Örülök, hogy én gondozhattam a kötetét.

– Van könyválma, mit lenne nagyon jó kiadni?

– Egy Harry Potternek tudnék örülni… Nekem minden alkalommal az a legnagyobb öröm, amikor a szerző boldog. Legutóbbi kötetünk művészi igényű, egyedi grafikákkal illusztrált haikuverseket tartalmaz. A Haikugyöngyök egyik szerzője még a nyomdába is eljött, hogy lássa, hol készül a műve, a könyvbemutatón pedig meghatottságában elpityeredett. Ezek igazán klassz pillanatok.

Szerdahelyi Csaba

A Vállalkozás rovat támogatója: STARJOBS Magyarország Kft.

Cég és szolgáltatás kereső
Twitter megosztás Google+ megosztás
A szerkesztő ajánlja