A „megaesemény szindróma” a nagy nemzetközi események rendezőinek minden alkalommal gondot okozott, és félő, hogy a 2022-es téli olimpia sem lesz kivétel – írja Martin Müller, a Zürichi Egyetem professzora.
Peking sikerrel vette az utolsó akadályt, és a kazahsztáni Almatit legyőzve elnyerte a 2022-es téli olimpia rendezésének jogát. A pekingi főváros annak ellenére győzött, hogy sokan aggodalmuknak adtak hangot amiatt, hogy a játékok megrendezéséhez túlságosan nagy építkezési projektekre lesz szükség. A munka hamarosan el is kezdődik.
Pekingnek csupán egyetlen komoly ellenfele volt, aminek oka, hogy mérséklődik az olimpia-léptékű események megrendezése iránti lelkesedés. Ennek hátterében a „megaesemény szindróma” áll: válságok és tünetek komplex együttese, amely a nagy nemzetközi események rendezőinek minden alkalommal gondot okozott.
Az évek során sok más vendéglátó is áldozatául esett ennek a szindrómának; a megaesemény-rendezők problémáit mutatja az is, hogy Oslo és Boston is visszavonta a téli, illetve a nyári olimpiai megrendezésére benyújtott pályázatát.
A megaesemény-szindrómának hét fő tünete van
Első: túlzó ígéretek a várható haszonról. Túlzó ígéretekkel sok helyütt találkozunk, különösen, amikor a reménybeli rendezők a megaesemények gazdasági hatásait latolgatják. A Chicago által a 2016-os olimpiára benyújtott – sikertelen – pályázat alapja jórészt az akkori polgármester, Richard M. Daley ígérete volt, miszerint a játékok megrendezése 315 ezer új „állásévet” teremt (ami 315 ezer ember egy évi munkáját jelenti). Ezt persze nemigen fogadták el, az előrejelzést egy jeles sportközgazdász egyenesen „őrültségnek” nevezte. A szakemberek egyetértenek abban, hogy a megaesemények támogatása nem jó ötlet, ezek ugyanis „nem érik meg a pénzüket”.
Második: alábecsült költségek. Miként más megaprojektek, a megaesemények is rendszeresen túllépik büdzséjük kereteit – néha igen nagy arányban. Az olimpiák esetében az átlagos túllépés 179 százalékos, sokkal nagyobb, mint a nagy közlekedési projektekre jellemző 27 százalékos átlag.
Harmadik: a helyi fejlesztések háttérbe szorulása. A megaesemények gyakran utasítják maguk mögé a helyi fejlesztéseket. A legszélsőségesebb példa Rio de Janeiro, ahol a városi fejlesztés motorjai az elmúlt tíz évben szinte kizárólag a megaesemények voltak, a 2007-es pánamerikai játékokkal kezdve a 2014-es labdarúgó-világbajnokságon át a 2016-os olimpiáig. Ezt a riói polgármester is elismerte, amikor kijelentette: „Az olimpia terve Rio terve, és Rio terve az olimpia.”
Negyedik: állami kockázatvállalás. Annak kockázatát, hogy a megaesemények rendezői a tervezettnél többet költenek, az állam állja. A 2014-es labdarúgó világbajnokság és a 2014-es, Szocsiban megrendezett téli olimpia szervezői egyaránt arra számítottak, hogy a költségek jelentős részét magánbefektetések fedezik majd. Ez azonban egyik esetben sem valósult meg, így végül a költségek több mint 95 százalékát az adófizetők állták.
Ötödik: kivételek. A legtöbb megaesemény előkészületei során felfüggesztenek vagy megváltoztatnak érvényben lévő jogszabályokat. A kivételek érinthetik az adózás, a bevándorlás, tulajdonjog és a városfejlesztés területét, vagy a szólás szabadságát. A megaesemények rendezői gyakran máshova költöztetik a helybelieket. A 2014-es labdarúgó világbajnokság, illetve a 2016-os olimpia miatt például több tízezer brazilnak kellett elhagynia lakóhelyét.
Hatodik: az elit foglyul ejtése. Bár a megaesemények szószólói gyakran érvelnek azzal, hogy a rendezés milyen hasznos lesz a hátrányosabb helyzetű polgároknak, a valóságban ezek a projektek inkább a részt vevő cégeknek, az ingatlan-befektetőknek, a politikusoknak és a gazdagabb embereknek kedveznek. A megaesemények által előidézet dzsentrifikálódás a legtöbb rendező városra jellemző, Atlantától Sydney-n és Vancouveren át Londonig és Rióig.
Hetedik: „gyorsított ügyintézés”. A határidő szorítása gyakran „adrenalinbombaként” hat a rendező városokra, és olyan projekteket is befejeznek, amelyek máskülönben leálltak vagy el sem indultak volna. Ennek következménye, hogy a városok, illetve az országok hatalmas összegeket költenek egy-egy esemény megrendezésére – csak azért, hogy megvalósíthassák a régóta vágyott (nem sport-) beruházásokat.
Mi lehet a gyógyszer?
A szindróma legfrissebb áldozata Azerbajdzsán, a 2015-ös Európa Játékok rendezője. A felkészülésre mindössze három év állt rendelkezésre, így a felsorolt tünetek Baku számára túlságosan fájdalmasak voltak. A tervezett költségeket jelentősen túllépték, amiért az ország polgárainak kellett fizetniük – de ez csupán egy a sok tényező közül. Az építkezéseket olyan gyorsan be kellett fejezni, hogy nem sok idő maradt azon gondolkodni, miként illeszkedik az esemény a városfejlesztés terveibe. A híradások kényszerkilakoltatásokról is szóltak. Ennél is rosszabb a kormányellenes vélemények elhallgattatása, miközben a világ figyelme az országra irányult – nem csupán az Európai Játékok, de a 2012-es Euróviziós Dalfesztivál okán is.
A reformkísérletek – amilyen például a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Agenda 2020 nevű programja – ezidáig csupán enyhítették a tüneteket ahelyett, hogy magát a szimptómát kezelték volna. Ahhoz, hogy a játékszabályok mindenki számára igazságosabbak legyenek, radikális változásokra van szükség.
A rendezőknek mindenekelőtt fel kell hagyniuk azzal, hogy megpróbálják összekapcsolni a megaeseményeket a hosszú távú városfejlesztéssel. Egy olimpia megrendezése enélkül is elég összetett feladat. Az állami kiadásoknak szigorú felső korlátot kell szabni, hogy a költségtúllépés terhei ne az adófizetőkre háruljanak.
A városoknak és az országoknak meg kell tanulniuk alkudozni a rendezési jogokat odaítélő nemzetközi szervezetekkel, és független szakértők tanácsait is ki kell kérniük. A NOB, a FIFA, az UEFA és a többi szervezet olyan monopólium, amely – amíg megvan az igény az általa szervezett eseményekre – bárkire ráerőltetheti a feltételeit, és kockázatmentesen jelentős bevételekre tesznek szert.
Végezetül, a megaeseményeket kisebbre kell méretezni, mivel már túl nagyok ahhoz, hogy az országoknak, illetve a polgároknak valóban hasznára váljanak.
A legfőbb ideje, hogy lépéseket tegyenek ezen változások érdekében, és kezeljék a megaesemény-szindrómát. A NOB számára egyre nehezebb feladat elegendő számú jelentkezőt találni mind a téli, mind a nyári olimpiai játékok megrendezésére, de a FIFA-nál zajló események is megnyitották az utat a reformok előtt. Talán már túl késő, hogy a szabályok 2022-re megváltozzanak – de előbb-utóbb meg kell változniuk.
Martin Müller, a Zürichi Egyetem professzora
Forrás: The Conversation
