A jövő héten kezdődő párizsi klímakonferencia nem fogja megmenteni a világot, ellenben nagyon sokba kerülhet neki – írja Bjørn Lomborg a Project Syndicate-en megjelent cikkében.
Az ENSZ novemberi, párizsi klímakonferenciájáról gyakran úgy beszélnek, mint a bolygó megmentésének lehetőségéről. Szó sincs semmi ilyesmiről. Mint azt egy nemrég megjelent cikkben kimutattam, a párizsi megállapodás mindössze 0,05 Celsius-fokkal mérsékelné globális átlaghőmérséklet emelkedését 2100-ig, a tengerszint emelkedését pedig csak 1,3 centiméterrel – írja Lomborg, a Copenhagen Business School professzora, Copenhagen Consensus Center igazgatója a Project Syndicate-en megjelent cikkében. (A szóban forgó tanulmány itt olvasható.)
Christiana Figueres, az ENSZ klímaügyi titkára ennél többet sugall: a párizsi megállapodást betartva a globális hőmérsékletemelkedés 4,5 fokról 2,7 fokra csökkenthető. Valójában óvatosabban fogalmazott, de a közönségben ez az adat maradt meg.
A 4,5 Celsius-fokos globális átlaghőmérséklet-emelkedés azon a becslésen alapul, miszerint a század folyamán a globális széndioxid-kibocsátás megközelíti a 10 000 gigatonnát (széndioxid-egyenértéken beleszámítva a többi üvegházhatású gázt is). Ez a szám azonban erős túlzás: még az ENSZ Környezetvédelmi Programja is „csak” 7750 gigatonnáról beszél, ami 3,8 fokos hőmérséklet-emelkedéssel járna.
Ahhoz, hogy a hőmérséklet-emelkedés 2,7 fokra csökkenjen, a világnak 4700 gigatonnára kellene csökkenteni a kibocsátást. Figueres ígéretének betartásához tehát Párizsban nagyjából 3000 gigatonnás kibocsátás-csökkentésről kellene megegyezni. Nem így lesz.
Az ENSZ úgy véli, hogy a 2016 és 2030 közötti időszakra 29–33 gigatonnás redukcióról fognak megállapodni, ami 1 százaléka annak, ami ahhoz szükséges, hogy a hőmérséklet-emelkedés a századvégéig 2,7 Celsius-fokra csökkenjen. A maradék 99 százalék azon a feltevésen alapszik, hogy miután 2016–30-ban nem sok minden történik, 2030 után az országok drámai kibocsátás-csökkentésbe kezdenek.
Márpedig a közelmúlt tapasztalatai alapján ez nem plauzibilis feltevés.
Amikor 1997-ben a világ aláírta a Kiotói Megállapodást, szinte mindenki arra számított, hogy ez csupán az első lépés a még komolyabb redukciók fel. A várakozások szerinti párizsi megállapodás azonban csupán egyharmadával nagyobb, mint a kiotói ígéret volt. Nem is beszélve arról, hogy a Kiotói Egyezményből, amely a fejlődő országokra eleve nem terjedt ki, az Egyesült Államok kivonta magát, és a példáját utóbb követte Kanada, Oroszország és Japán is. Mindezek alapján nem sok minden táplálja a reményt, miszerint a világ országai nem csupán betartják, amit majd Párizsban ígérnek, de 2030 után radikálisan tovább csökkentik a kibocsátásukat, egészen az évszázad végéig.
De még a párizsi ígéretek heroikus betartásának eredménye annyi, hogy a globális átlaghőmérséklet-emelkedés 0,17 Celsius-fokkal csökken, a tengervíz szintjének emelkedése pedig 2,6 cm-rel mérséklődik.
A környezetvédelem ügye mellett kampányolók ezzel szemben az amerikai és az európai ambiciózus ígéreteket hozzák fel. Az USA például azt mondja, hogy 2050-re 80 százalékkal csökkentheti a kibocsátást. Az energiagazdasági modellek szerint ennek az éves költsége meghaladná az 1000 milliárd dollárt (a reális becslés 2500 milliárd dollár/év). Az EU ugyanezt fogadta meg – a fogadalom betartásának éves költsége hét modell alapján 3000 és 6000 milliárd euró közé esne. Ezek a számok pedig egyértelműen mutatják, hogy ezek az ígéretek egyszerűen teljesíthetetlenek.
A párizsi megállapodás a világnak évente valószínűleg legalább 1000 milliárd dollárjába kerül majd – eredménye pedig csupán annyi, hogy a hőmérséklet emelkedése minimálisan kisebb lesz, mint a megállapodás nélküli lenne.
El kell fogadnunk, hogy nem működik az a megközelítés, amely szerint a fosszilis energiahordozókat olyan drágává kell tenni, hogy ne érje meg őket felhasználni. Éppen ellenkezőleg: a zöld energiát kellene olyan olcsóvá tennünk, hogy senki ne tudjon ellenállni – zárja fejtegetését Bjørn Lomborg.
