Az elmúlt években jelentősen megnőtt azon cégek száma, akik érintettek lehetnek a társasági adó törvény ún. jövedelem- (nyereség-) minimum szabályainak alkalmazásával. Mit is takar pontosan a minimumadóra vonatkozó szabályozás, és mit tehet az, aki nem kíván az „elvárt adóalap” után magasabb adót fizetni, mint amennyi a tényleges adóalap után terhelné? A kérdésekre a Mazars szakértői válaszolnak.
Kinél jöhet szóba jövedelem-(nyereség-) minimum szabály? Mikor alkalmazzuk?
A társasági adótörvénynek több mint 10 éve része a nyereségminimumra vonatkozó előírás. A szabály lényege, hogy az adóalanyok számára meghatározott egy elvárt (minimum) adóalapot, amely az összes bevétel 2 százaléka. A veszteséges, vagy minimális nyereséggel működő vállalkozások számára „erősen ajánlott” legalább ez alapján megfizetni a – jelenleg 9 százalékos – adót – írják friss adóhírlevelükben a Mazars szakemberei.
Korábban az elvárt adó alapját csökkentette az eladott áruk beszerzési értéke és az eladott közvetített szolgáltatás értéke, 2015-től azonban ez a lehetőség megszűnt. A szabály azóta lényegesen szélesebb adózói kört érint, különösen a kereskedő cégek számára eredményezett magasabb minimum-adóalapot a korábbi évekhez képest.
Az adózók egy része úgy tekint a szabályra, mint kötelező elem, vagyis ha az adózás előtti eredmény, vagy adóalap közül a magasabb érték nem éri el az elvárt adóalapot, akkor automatikusan a nyereségminimumot tekintik adóalapnak. Az valóban igaz, hogy a nyereségminimum összegét minden esetben meg kell határozni, hiszen az csak így eldönthető, hogy egyáltalán érintettek vagyunk-e. Azt ugyanakkor sokan elfelejtik, hogy a szabályozás innentől az adózó választására bízza, hogy
- a minimum adóalap szerint adózik, vagy pedig
- az adóbevallásában eredetileg meghatározott (alacsonyabb) tényleges adóalapot veszi figyelembe, és adott esetben nem fizet adót.
Érdemes minimumadó fizetés helyett nyilatkozni?
A korábbi szabályozás kifejezetten fenyegetően hatott azokra az adózókra, akik a minimumadó választását inkább elkerülték volna. Ilyen esetben ugyanis egy részletes kiegészítő nyilatkozatot kellett kitölteni, melynek adóhatósági feldolgozását követően kockázatelemző program alapján választották ki azokat a cégeket, amelyeknél feltételezhető, hogy vállalkozói bevételüket eltitkolták vagy szabálytalanul számolták el költségeiket. Az így indított eljárások során ráadásul a bizonyítási kötelezettség megfordult. Ez lényegében azt jelentette, hogy az adóhatóság az adózó „bűnösségét” – az adóelkerülő magatartást – vélelmezte, és az adózónak kellett a saját védelmében bizonyítékokat előterjesztenie.
A Mazars felhívja a figyelmet arra, hogy 2018-tól a fenti jogszabályi fordulatot a jogalkotó nem ültette át a hatályos rendelkezések közé, és más jogszabályban sem kapott helyet. Ennek fényében úgy látjuk, hogy – bár a nyilatkozattétel lehetősége maradt – de az ezt választók számára kilátásba helyezett speciális fenyegetettség törvényileg elhárult.
A Mazars ügyfélkörében tapasztalt gyakorlat eddig is azt mutatta, hogy a nyilatkozattétel miatt indított adóvizsgálatok száma visszaesett. Ennek oka vélhetően az, hogy a minimumadóval érintett cégek automatikus levizsgálását a NAV kapacitásai nem voltak képesek lekövetni. Vélhetően ennek is köszönhető, hogy a jogalkotó a gyakorlatban már kiüresedett fordulatot törölte a jogszabályból.
Mindamellett a nyilatkozatban bemutatandó adatok köre változatlanul széles, így annak kitöltése továbbra is jelentős adminisztrációs terhet jelent. Ezekkel együtt is – tekintve, hogy a minimumadó megfizetése sem jelent semmiféle biztosítékot – a Mazars álláspontja szerint érdemes lehet a nyilatkozattételt választani. Ne fizessen automatikusan több adót! – javasolják szakértők.
